Budapest, 1978. (16. évfolyam)

6. szám június - Önkényuralom. Ney Béla emlékezéseiből közli: Ney Klára

elég. Nem félt tőlem az utóbbi, tudta jól, hogy 1853-ban puskát nem szabad tartani magyarnak. Hol kezdjem én most a munkát ebben az amerikai ősbozótban? Hót csakhamar jött valaki, aki meghozta a kérdésre az illetékes választ. Ez volt az északi szél. Hogy fogtuk meg a szelet? Embernek nincs arról fogalma, hogy mi volt az a Svábhegyi szél? Elfújta az a lámpást a szobában a bezárt ablakon keresztül, s ha jó kedve szottyant, három napig ki nem lehetett miatta lépni a szobábul: júliusban lefagyasztotta a fölfutó paszulyt. Most már csak »volt«. Gondolom, hogy ő még mindig fúj; de én már nem veszek róla tudomást." Legelső dolga volt házát észak és nyugat felől beültetni lombfákkal. Nem bükkel, mert az lassan nő, nem akáccal, mert az későn lombosodik, és korán elhullajtja leveleit, hanem háromfajta jó illatú hárssal: fekete-, veres- és ezüstlevelűvel. Emlegeti a bőrlevelű orosz hársat is, de az kissé drága volt — 17 forint darabja abban az időben —, ilyet nem engedhetett meg magának. Jókai Jolán visszaemlékezéséből tudjuk, hogy az ezüstlevelű hársfákat — számszerint 5 darabot — Füredről hozatta. Csak maradékát ismerjük a villa parkjában, mégsem csodálkozunk az írónak azon szándékán, hogy a 10 nap időközökben virágzó hársfák alatt szerette volna sírját tudni. ,,Hogyan fogtuk meg a földet? Ezzel egy idejű volt az a munka, hogy a telkemet ellepő vad bozótot kiirtsam, s ennek a tömegével, aztán meg a halomra hordott kőpor, agyag, homok sokaságával azt a két-három öles mélységű kőbányát betemessem, mely telkem egy részét képezte. (Ez volt aztán a rigolózás!) A csúnya hegyszakadékot pedig három lonkára rendeztem, s eként egy ezer négyszögölnyi területen völgyet alkottam, mely most a legjobb gyümölcsömet képezi. — Rengeteg pénzbe kerülhetett ám ez! Hallom mindenfelől a megjegyzést. Én minden kiadásomat (és bevételemet) fel szoktam jegyezni ... ez a mesébe illő munka nekem nem került többe százhúsz forintnál." (Jókai Mór: Kertész-gazdászati jegyzetek) ő maga is megfogta a csákányt, együtt dolgozott napszámosaival, habár a napszám abban az időben csak 36 krajcárba került. — Hallja az úr! vagy regényt írjunk, vagy paszulyt öntözzünk! — dorgálta meg egyszer a szigorú szerkesztő, mert tüskétől sérült jobb kezébe nem tudott tollat venni, s elmaradt a „Kárpáthy Zoltán" folytatásokban megjelenő részlete. A soron következő fejezetet bal kézzel írta meg, de a kertészkedést nem hagyta abba. * Nem lenne teljes a Sváb-hegyi paradicsom létrehozásának históriája, ha nem említenénk meg a víz megfogását a hegyoldalban. A Sváb-hegy bővelkedett jó forrásokban, csakhogy azok a hegy túloldalán, a villától 20 percnyi járásra buzogtak. Az irodalomtörténetből ismert Csárdás csacsi tudta a dolgát, meg is tette az utat naponta a forráshoz, de a kertészkedéshez nem hordhatott eleget. ,,Én tehát, hogy öntöző vizet kapjak — olvassuk a Kertészgazdászati jegyzetekben — azt tettem, hogy nagy (több száz akós) cziszternákat ástam, erős fa bodonokkal kiburkolva, amikbe az esővíz a lakóház és a később épült gazdasági épület tetejéről összegyülemlett Most már, midőn vízvezetékünk van az egész Sváb-hegyen, uraság a dolgunk . . ." 1854 nyarán, amikor Jókai édesanyja — a szigorú komáromi nagyasszony — a Sváb-hegyre látogat, már növekednek a tavalyi fácskák, bokrok, a veranda elé ültetett centifóliák, jázminok, melyeket a komáromi szigeti kertből hozattak fel. Ennek ellenére a kert még nem olyan szép, ahogyan azt Komáromból elképzelték, de a jó levegőt s a Gellérthegyre, Dunára néző szép kilátást Jókainé is dicséri. A következő esztendőben már pompázik a kert. „A Sváb-hegyen most minden igen szép — írja Jókai 1855. június 21-én — ültetvényeim gyönyörűen hajtanak, a jégeső nálam nem tett kárt; ha meglátja édes anyám a kertünket, nem fog ráismerni. A földmunkák közben száz öl épületkőre akadtam, most ebből építtetek istállót és félszínt." (Jókai levele anyjához.) A gazdasági épület munkálataival egyidejűleg dolgozószobát, nyitott és zárt verandát építenek a villához. Jókai tervező munkája szerint nyeri el az épület 1860-ra végleges formáját. Jókai Jolán emlékirataiban olvastuk, hogy Jókai nem egyedül kertészkedett, Laborfalvi Róza a villának nemcsak jó gazdasszonya, de Jókainak még a kertészkedésben is hűséges segítője volt: ,,Ha Móric bácsi fát ültetett, Róza néni összeszedegette még az utcáról is a porondot, melyet a fa tövéhez hintett". (Hegedűs Sándorné Jókai Jolán: Jókai és Laborfalvi Róza) Jókait előrelátó, körültekintő kertésszé formálta a természet. Állandóan védekezik a kártevők ellen, minden módon védi remekművét, szép gyümölcsösét. A darazsak elől tüllzacskóba burkolja érett szőlőfürtjeit, körtéit, a ritkaság számba menő fügét. Elheverő újságlapokat húzat a szőlőkarókra, hogy a májusi fagyok kárt ne tegyenek a friss hajtásokban, levelekben. A hármas ellenség ellen — filoxéra, peronoszpóra, dermatofóra — minden évben új harcot kezd: „Hacsak egy esztendőt, ha csak egy évszakot elmulasztanék, sőt többet mondok, ha csak egy kedvező időjárást elszalasztanék, ők győznének" — írja a Kertészgazdászati jegyzetekben. Ennek ellenére őt is éri csalódás. Révay Mór János: Irók, könyvek, kiadók c. munkájában feljegyezte, hogy egyszer a Sváb-hegyről egy szép nagy körtét vitt neki Jókai. ,, . . . átadta nekem azzal, hogy adjam oda édesanyámnak, de becsülje meg jól, mert ez a körte 720 forintba kerül. No igen, tegnap összeszámláltam, hogy 2880 forintba kerül az idei gyümölcs termelés, amiből összesen 4 körte van, jut tehát egyre 720 forint." Egyszer egy ritka cseresznyefának a termését Róza asszonnyal együtt igen várták. Volt nagy öröm, amikor végre virágzott a fa, és egy nagyszemű piros ropogós cseresznyét érlelt. Naponta megnézték, s ha kedves vendég érkezett a villába, azt is levezették az alsó kertbe a híres cseresznyefához. így tettek Egressy Gáborral is egy ebéd után. Egressy fogta, és sok dicséret közepette leszakította az egy szem cseresznyét, s a sóbálvánnyá vált író szemeláttára megette. „Mit mondok most Rózának?" Egressy egész nyugodtan válaszolta: „Ketten nem ehetnek egy cseresznyeszemet, én megbírálom, jó volt!" (Jókai Jolán emlékiratai) Semmilyen csalódás nem vette el Jókainak a kedvét a kertészkedéstől. Sőt, amikor a század végén a filoxéra országosan elpusztította a szőlőt, ő illetékesnek érezte magát, hogy a kertgazdákat új tőkék telepítésére buzdítsa. Akkor írta meg élete egyetlen realista művét: a Kertész-gazdászati jegyzeteket, melyből még befejezésül idézünk: ,, Akinek nem gyönyörűség az első oltványnak rügyfakadása, akinek nem repes a szíve az első virágbimbó kipattanásánál a gyümölcsösében, az menjen a piacra, vegye meg a kész almát, s ne vesztegesse az idejét kertészkedésre." * Sokat köszönhet a hegyvidék Jókainak. A múlt század közepén nemcsak divatba hozta a Sváb-hegyet, nemcsak felfedeztette az írókkal, tudósokkal a szép tájat és jó levegőjét, de közművesítése, fejlesztése érdekében is fáradozott. Nem létezett itt a hegyen olyan jótékony egylet — legyen az a mi „tanházunk" alapítása, sport vagy művészet pártolás —, amelynek tevékenységéből részt ne vállalt volna. Szakkörünk számára kiapadhatatlan kincsesbánya írásainak-cselekedeteinek kutatása. A Jókai Mór Által ános Iskola helytörténeti szakkörének dolgozata Jókai villája 1860-ban