Budapest, 1978. (16. évfolyam)
6. szám június - Önkényuralom. Ney Béla emlékezéseiből közli: Ney Klára
Jókai emlékszoba HONISMERET JÓKAI VILLÁJA Jókai maga faragta botja A Sváb-hegy a Budai hegységnek az a középcsoportja, melyet az Istenhegy, a Vezérhalom, a Széchenyi-, Orbán- és Márton-hegy alkot. Nevét a török időkben kapta. Ehhez a hegységcsoporthoz tartozik még a Jánoshegy és a Zugliget. A Sváb-hegyet ma már Szabadság-hegynek hívják, de az idősebb korosztály egy része még mindig a régi nevén emlegeti. „ . . . Buda egyik legszebb része volt és még most is az! Csendes, nyugodt és nagyon szép. Innen rálátás nyílik az egész «árosra, a már akkoriban is piszkos Pestre, Budára és még távolabb is. Minden évszakban van ennek a tájnak valami megragadó szépsége. Tavasszal az egész környék friss zöld hajtásokba és virágokba borul, nyáron pedig még jobban kiszíneződik ez a rész, talán ősszel a legszebb, a sárga, barna, zöld, piros színek olyan színharmóniát tudnak teremteni, hogy órákig el lehetne nézelődni itt. . . . .. Ez a táj itt régebben (XIX. sz.) elég elhagyatott volt, egy nagy kőbánya volt ezen a környéken . . . . . . Azóta pedig ide is beszökött a civilizáció . . ." Hogy miképpen éltek itt az emberek, arra legjobban Jókai tud válaszolni : „Nem akarunk istent kísérteni vele, de azt kimondhatjuk, hogy e hegyek közt lakókat, midőn Pesten a legnagyobb erővel dühöngött a járvány, semmi baj sem érte: itt nem volt kolera, sem hagy máz, itt nem haragusznak az emberek egymásra, itt még csak nem is politizálnak (!), annyira egészséges mindenki. Tavaly egy derék emberbarát a nyári lakosság kedvéért gyógyszertárat hozott a Sváb-hegyre, az idén visszavitte — miből éljen meg itt a patika? . . ." Itt, ezen a környéken ekkor körülbelül 520 ház állt, ezeknek a fele már nincs meg, de ami megmaradt, az majdnem mind műemlék, vagy legalábbis műemlék jellegű. Például egymáshoz nagyon közel fekszik Görgey (Óra villa), Kossuth (Tündérlak) és báró Eötvös nyári villája, és ami egyáltalán nem kihagyandó, a Jókai villa, a Költő utca 19—21. szám alatt. Itt élt és alkotott Jókai Mór, a nagy mesemondó, pontosan fél évszázadig, haláláig. E festői tájról figyelte épülő fővárosunkat. A városi zajtól elfáradtan mindig nyugalomra talált nagy gonddal ápolt kertje szelíd csendjében. Munkakedve megújult szereteti hársfáinak árnyékában. 1853. augusztus 4-én vásárolta a két és fél holdas telket Schwitzer János hegedűgyárostól és leányától 2200 forintért (és 200 forint illetékért). örült a vásárnak, mert a kis házikó és a telek megérte a vételárat. A bozótos, szakadékos, köves, elhanyagolt részen nagy kedvvel fogott hozzá az építéshez, szépítéshez. Többlet munkát vállalt, hogy fedezni tudja az építkezés költségeit. Jókait, feleségén kívül, bátyja is támogatta az építkezés során. Jókai maga ápolta, gondozta kertjét. Hozzáértését bizonyítja a „Kertész-gazdászati jegyzetek" című könyve is. E könyv előszavából idézem a következőt: „Nem tévedés! E könyv szerzője — dr. Jókai Mór — azonos a nagy magyar mesemondóval. A kiadó eddig kevesek részéről ismert oldalról kívánja nagyszámú tisztelőjének bemutatni Jókait. . ." Az író büszke volt kertészeti tudományára, gyümölcstermelési és szőlőművelési tapasztalataira, s könyve 80 évvel ezelőtt rendkívül szakszerű munkának számított. Az írónak háziállatai is voltak. Hogy mindig legyen friss teje, tehenet, s később, amikor már a maga fogatán járt, lovakat tartott, és mindennek tetejébe (egy romantikus lelkületű ember többet nem is kívánhatott volna) egy csacsi hordta föl a vizet. A Sváb-hegyen Jókai sokkal korábban kelt fel reggel, mint a városban. Ha szép volt az idő, már reggel négy órakor kint sétált hálóköntösében, nagy szalmakalapjában, kampós botjával a szőlőlugasában, melyre a szeszélyesen kúszó indákat maga kötözte fel. Ha a járkálást megunta, miközben nyesegetett, gyomlált, megpihent a lugas közepén levő gyeppadon. Ilyenkor, reggel, amikor kiment, kezdett el „beszélgetni" egyegy megírott figurával, maga elé képzelte a hősöket. Maga mondta: „Ilyenkor már nekem semmi dolgom nem volt, csupán csak be kellett mentiem a házba és leírni, amit ők mondtak." Déli harangszókor megkövetelte az ebédet. A munka már akadozott, várta, hogy a tálalást jöjjenek jelenteni, s rendszerint megkérdezte: Lesz-e ma kapros-túrós lepény ? Ez volt a kedvenc tésztája, s a Jókai háznál, hol Szigligeti szerint a kutyák is bifszteket ettek, majd mindig volt ilyen a „kredencben". Délután lepihent egy kicsit, majd megint bezárkózott dolgozni, vagy végigfeküdt a verandán levő szalmaágyon, és olvasott. Este, szürkületkor végigjárta még egyszer a kertet, s aztán kiült a verandára, és onnan nézte az alant nyüzsgő-zsongó, lélegző nagyvárost, amint apránként elnyeli a szürkeség, mely egyre barnább, míg végre kezdenek kigyúlni a gázlámpák.