Budapest, 1978. (16. évfolyam)

6. szám június - Bertalan János: A villanyvilágítás első évszázada

következő évben elkezdődött. A villanyvilágítás gyors térhódítását tükrözik az 1912. évi adatok: a kábelhálózat hossza 681 km, a fogyasztók száma 48 627, az izzólámpák száma 808 706, az ívlámpáké 10 702. A villanyvilágítás fejlődése egyre erősebb konkurrenciát jelentett a gázgyáraknak. Ez ellen az Általános Osztrák Légszesz Társulat úgy védekezett, hogy az újonnan alakult Budapesti Általános Villamossági Rt. részvényeiből 1894-ben 9 ezer darabot, 1896-ban pedig újabb 3,5 ezer darabot megvásárolt. Mivel az utcai közvilágításra a gázgyáraknak monopóliumok volt, a villanyvilágítás hosszú ideig csak a magánszükséglet kielégítésére szorítkozott. Az 1908. május 27-én és 29-én tartott közgyűlés azonban úgy határozott, hogy a gázgyárakat a főváros veszi kezelésbe. 1909-ben pedig a közgyűlés engedélyt adott a Budapesti Általános Villamossági Rt-nak, hogy a Rákóczi útnak a mai Tanács körúttól a Lenin körútig terjedő részén, próbaképpen, 38 villamos ívlámpát szereljen fel. A kísérlet sikeres volt, ezért a közgyűlés a villanyvilágítást kiterjesztette a körútakra és a főbb utcákra. 1910-ben a mai Népköztársaság útján, 1911-ben a mai Lenin, József és Ferenc körúton, továbbá a Szabadsajtó úton és a Kossuth Lajos utcában, 1912-ben pedig a Városligetben szereltek fel villamos ívlámpákat. Ezzel egyidőben a Magyar Villamossági Rt. is kísérletezett elektromos utcai világítással. Az első kísérleti útvonal a mai Szent István körút volt. Az útvonalon 1911 nyarán Ganz-féle váltóáramú ívlámpákat helyeztek üzembe. A részvénytársaság e célra külön közvilágítási kábelhálózatot létesített, amely 200 V feszültségű váltakozó áramot szolgáltatott. A kísérlet befejezése után még ugyanazon évben a mai Bajcsy-Zsilinszky úton, a Tanács és Múzeum körúton is hasonló rendszerű közvilágítási berendezés létesült. Az elektromos telepek megváltása és új erőmű létesítése A XX. század kezdetén a várospolitikának egyik fontos célkitűzése volt Európa-szerte a közüzemek megváltása. A Londonból elindult mozgalom Budapestre is átterjedt. Az 1906-ban polgármesterré megválasztott Bárczy István programjában már szerepelt a közüzemek megváltása és városi kezelésbe vétele. E program megvalósításaként a gázgyárakon kívül tárgyalásokat kezdtek az elektromos áramot szolgáltató vállalatokkal is a megváltás ügyében. A két villamos vállalat megváltását célzó tárgyalások azonban ekkor még nem vezettek eredményre. Ezért a főváros közgyűlése kimondta, hogy ha másképpen nem megy, Kelenföldön maga építtet elektromos telepet. Ennek alapján 1909-ben megindultak a harmadik elektromos telep építésének előmunkálatai. A közgyűlés a telep helyéül a lágymányosi téli kikötőt, a Hengermalom és a Budafoki út közötti területet jelölte ki. A telep építését pedig az 1911. június hó 28-án kelt 1275/ 1911. sz. határozatával rendelte el. Az építés 1912. augusztus 2-án kezdődött, és 1914. július 8-án fejeződött be. Időközben azonban a főváros és a Magyar Villamossági Rt. között megállapodás jött létre az erőmű megváltásáról. Ennek eredményeként Budapest Székesfőváros Elektromos Művei saját kezelésébe vette a Magyar Villamossági Rt. erőművét és hálózatát 1914. június 1-én, tehát még az új erőmű beindulása előtt. Majd 1918. április 1-én a Budapesti Általános Villamossági Rt-gal is eredményesen fejeződtek be a megváltás iránti tárgyalások. Ezzel adva voltak a feltételek a fővárosi villamosenergia-szolgáltatás rendszerének egységes elvek szerinti fejlesztéséhez. Ennek megvalósítását azonban egy ideig akadályozták az első világháború utáni anyagi és egyéb nehézségek. A közvilágítás némileg fejlődött, mert a háború végefelé és az ezt követő években a városi gáz előállításához használt külföldi szén hiánya miatt csökkent a gázszolgáltatás. Elsősorban az utcák világítására szolgáló gázlámpákat helyezték üzemen kívül. Helyettük hazai szén felhasználásával nyert villamos energiával világították az utcákat. A villanylámpákat ideiglenesen a házak falára és a gyalogjárdák szélén üzemen kívül álló gázkandeláberekre szerelték fel. Az így felszerelt lámpákat a házak fővezetékéből leágaztatott, szigetelt légvezetékkel látták el elektromos árammal. 1918. év végére2700 villanylámpát szereltek fel, amelyeknek száma 1919. év végére 6105-re emelkedett. Az ideiglenesen felszerelt közvilágítási berendezéseket 1925-től fokozatosan korszerűbb villamos világítótestestekkel pótolták. Ezeknek elektromos árammal való ellátására külön közvilágítási hálózatot létesítettek: földkábelek, a külterületeken pedig légvezetékek formájában. A város belterületét az út közepe fölé szerelt lámpák, a széles útvonalakat és tereket, valamint a parkokat díszes öntöttvas kandeláberekre szerelt villanylámpák világították meg. A külterületeken oszlopokra helyeztek egyszerű karos lámpákat. Elkezdődött díszvilágítási berendezések létesítése is. A Halászbástya és a Mátyás-templom díszvilágítása, kísérletképpen, 1928-ban készült el. Ezt követte még abban az évben a Gellértszobor, 1929-ben pedig a Citadella kivilágítása. A petróleum közvilágítás 1930-ban megszűnt teljesen. A gáz közvilágítás, a villanyvilágítás mellett, továbbra is fennmaradt, de csökkenő arányban. A 19 438 elektromos lámpa mellett 1933-ban a főváros utcáit és tereit 11 504 gázlámpa is világította. Ez utóbbiak száma 1940-ig 8374-re csökkent, az elektromos lámpáké pedig 33 511-re emelkedett. Az áramszolgáltatási rendszerek egységesítése A két erőmű megváltása után egy ideig a három áramfejlesztő erőmű egymástól függetlenül üzemelt, a kölcsönös együttműködés és kisegítés lehetősége nélkül. Mindegyik erőmű másmás rendszer szerint látta el saját fogyasztókörzetének energiaszükségletét, ezért egymást nem tudták kisegíteni túlterhelés vagy üzemzavar esetén. Az üzembiztonság javítására a túlterhelt Berzenczey utcai áramfejlesztő telep és a kelenföldi erőmű között összeköttetést létesítettek. A hálózat megfelelő helyein elhelyezett higanygőzátalakítók segítségével egyenárammá alakították át a kelenföldi erőmű háromfázisú áramát, s ezzel táplálták az egyenáramú hálózat egy részét. így a Berzenczey utcai áramfejlesztő telepet tehermentesítették. A rohamosan növekvő áramfogyasztás ismét szükségessé tette az áramtermelő és elosztó berendezések bővítését. Az 1929—1933 között végrehajtott bővítés eredményeként a kelenföldi erőmű teljesítőképessége 30 ezer kilowattról 150 ezer kilowattra emelkedett. A fejlesztés során a 10 kV-os főelosztó feszültség helyett a gazdaságosabban szállítható 30 kV-osra tértek át. Ennek megfelelően építették ki a főelosztó hálózatot, és létesítettek transzformátor állomásokat. A Váci úti erőmű mellett felépített 30 3 kV-os transzformátorállomás segítségével lehetővé vált a Váci úti erőműnek csúcserőműként való üzemeltetése, valamint az egyfázisú hálózat terhelésének átvitele a 30 kV-os főelosztó hálózatra. Ugyancsak a 30 kV-os kábelhálózattal vált lehetővé az együttműködés a Magyar Dunántúli Villamossági Rt. tulajdonában levő bánhidai erőmű és a főváros kezelésében levő erőművek között. Háborús károk és újjáépítés A második világháború rombolásai igen súlyos károkat okoztak a főváros villamosenergiaszolgáltatás rendszerében is. Az Siklós Péter felvételei 32