Budapest, 1978. (16. évfolyam)

5. szám május - Tóth Eszter: Otthonaim

Fiammal Csigó László felvételei és reprodukciói 12 Férjemmel, Hollós Korvin Lajossal rádióban!) hamarosan feldúlták az ötvenes évek eseményei. Férjem a személyi kultusszal szemben kezdettől fogva elutasítóan viselkedett, így gyorsan bukott kegyvesztetté. Mindketten a pálya szélére szorultunk. A Szondy utcai lakás a szakmányban gyártott műfordítások üzeme lett (vegyes értékű eredetiekoől) meg a katonás gyerekrigmusoké, továbbá a nyelvtanításé, s olykor némely íróasztalfiók-verseké. Nehezen éltünk és korántsem szabadon — de legalább szabadlábon. A terepszínűségben, melybe a csillogó közszereplésből oly sok hátrányunkra kiszorítottak, most szerencsénkre a kegyetlenkedők szeme sem akadt meg rajtunk. Félni azonban volt okunk. A váratlanul fölberregő ajtócsengő riadalma, a ház előtt éjjel megálló autóé, a lépcsőházban kapuzárás után kigyúló villanyé: ez is a Szondy utcai lakás. De hozzá fűződnek az „olvadás" megkönnyebbítő korának emlékei is, valamint újszülött kisfiúnk honfoglalása, mellyel az „otthon" szó a teljesség addig nem sejtett perspektíváit kapta meg. Mikor helyszűke miatt elköltöztünk, nagyon örültem a tágasabb, kényelmesebb új lakásnak. Almaimban mégis visszavisszatér a Szondy utcai, és mindig úgy, mintha ablakai a harmadik emeletről egyenest egy domboldali, napsugaras virágoskertre nyílnának. Mert úgy látszik, valóban a macskák módjára ragaszkodom a házakhoz. Nagy veszedelmek idején azt szoktam álmodni: visszaköltözünk a Várba. Nyilván az a primitív otthon jelenti nekem a biztonságot. Özvegységem óta pedig a rozoga. sokszor szégyellt, sokféle gonddal megrakott Szondy utcai az éden zavartalan idilljét. Huszonharmadik éve lakunk a Hajós utca 14-ben. Itt nőtt fel a gyerek, és itt készültek azok az írásaink, melyekben annyi külső és belső akadály után végre megvalósíthattuk, amit akartunk, és immár nyilvánosságra is hozhattuk. Itt röpködött a kék madár, ha olykor sárga vagy zöld szárnyakon is: vidám kispapagájainkkal mind mintha az Elérhetetlent fogtuk volna be otthonunkba. Ahol rendre felzümmögtek a kényelmesítő gépek is, melyek fényűzésszámba ugyan nem mennek, és nekem mégis . .. Akárcsak az erkély. A mi erkélyünkön hárman csak állva férni el; ülve csupán egyszemélyes. De ha este kikönyököltünk rá holdat nézni, vagy hazajövet ott láttam várakozni férjemet a muskátlik között, olyasféle büszkeség fogott el, mint Kosztolányit, aki azt írta: „Van kertem, a kertre rogyó fák suttogva hajolnak utamra" . . . S akkorka területet látott ilyennek, amekkoráról Karinthy így érdeklődött: ,,£s honnan szellőztetitek a kertet?" Falatnyi erkélyünket magam is afféle filmbeli napozóterasznak tudtam érzékelni, s így nem lepett meg, hogy mikor hároméves fiamat első nyaralásán megkérdeztem, a tolnai erdők alján, csodás, virágos réten: „Szép itt?" — azt felelte: „Legszebb a Hajós utca". Hát igen: legszebb a Hajós utca, a szűk, a nyüzsgő. A kopott, de csöndes ház, jószomszédokkal, s az Opera szomszédságával, a délelőtti próbák ki-