Budapest, 1978. (16. évfolyam)

1. szám január - Baránszky Jób László: Otthonaim

Családi kép 1934-ből . . . és időskori reliefje németvölgyi. — Újabban pedig, hogy a történelem viszontagságai a Krisztinából idesodortak Óbudára, előbb a Kórház utcába, majd onnan ide, a Kerék utcába: a Sziget, a Római-part. Általában a Dunapart azokon a helyeken, ahol, kanyarjainál, mintha egyenesen szembe folyna árja a parton ülővel. Jön Vác felől, dús lombú szigeteket ölelve körül, s hozza a múltból, a lélek mélyéről, rejtelmesen a régen kihunyt délutánok esteledő fényeit. Azokét a délutánokét, amikor a kamaszkorban megmozdul, ébredezik az a bizonyos érzelmi, hangulati világ, a tájba, természetbe olvadás parteista érzéke, minden zenei-költői hangulat lényege. — Félek, hogyha egykoron módom lenne odatúlról „visszajárni", ide járnék vissza, s itt üldögélnék el, ezen a parton, hosszan, láthatatlanul is. Mint azt a Tiszáról írja Juhász Gyula egyik Testamentom-ában: „Feledni oly nehéz, hogy volt hazánk, Könnyek vizét és a Tisza vizét, Költök dalát és esték bánatát . . ." * Nekem végső soron, úgy látszik, ez a táj, a Dunacáj vált lelkem otthonává. Hogyha valahova, ide járnék kísérteni vissza. Pedig nem itt, hanem a Tisza partján nőttem föl, ott voltam gyermek, Szegeden. Ott tanultam úszni, a Tiszában, az öreg Regdon uszodában, a Stefánia-sétány alatt. De a Tisza-táj nem volt számomra még a merengés tája. A gyermekkor bőségszaruja volt. A Klauzál tér hatalmas cipókenyereivel. A Makai-piac zöldség és gyümölcs hegyeivel, halpiacával. A Tisza-Maros szöge mint az Éden. Televény földjén dúsan burjánzott a szedres. S oly kövér szitakötők cikáztak fölötte, hogy a derekuk elpattant, ha a sapkánkkal le találtuk csapni. S Újszeged, az Aranka patakkal, amelynek békanyálas tavacskájában pezsgett a víziélet, cikáztak a vízipókok, ugráltak a kecskebékák, nyüzsögtek a csíborok, tarajos gőték. — Azután a Széchenyi tér, hatalmas platánjainak verébseregével, s az otthonosan álldogáló szoboralakok körül burjánzó orgonabokor vadonjaival. Tápé, Dorozsma s a domaszéki határ, a maga égő homokja fölött uralkodó sivatagi csendjével, hideg nyári éjszakáival, amelyekben úgy ragyogtak a csillagok, ahogyan soha később többé. Valódi mennyei csillagok voltak. A gyermeknek nem a szoba négy fala között van az otthona, neki birodalma van. Egy fantázia-ország, amelynek ő a korlátlan ura. Vagy amelyet hivatva van meghódítani, átalakítva a valóságot. Ezt a képességét nevezzük — játéknak. Birtokába veszi a valóságot akként, hogy a maga belső képére alakítja. Azért jutnak ebben az életkorban olyan nagy szerephez a mesék: Andersen, Bernstein, Grimm, Gulliver, Robinson majd Don Quijote, Münchausen, János Vitéz. Mindez valószínűleg egy hosszú, sarlahparancsolta, ágybanfekvés időszakában ragadta meg igazán a lelkemet. — S velük a „szögediek", Pósa, Gárdonyi, Móra, Mikszáth, Tömörkény alakjainak világában váltam otthonossá. S ennek a birodalomnak a honpolgára maradtam kedélyben tovább is, akkor is, amikor kilencéves koromban jó időre elkerültem erről a tájról. — Amikor pár éve erre jártam, az olyannyira megváltozott arcú városban, felém villant a régiből üzenetként enn^k a kedélynek egy sugara. Megszólítottam a Dugonics tér vaskerítés korlátján pihenő harcsabajszú öreg magyart az egyik átkeresztelt régi utca után érdeklődve, s az így felelt: Édös leiköm, én is most gyüttem a tanyárul. — Visszafogadva ekként mintegy, városi gúnyámban és fizimiskámmal is, a hangsúly egyetlen gesztusával. * Magam is így beszéltem, ő-zve, mikor elkerültem gimnáziumba Vácra bentlakónak az ottani püspöki intézetbe. Mulattak is rajtam eleget a jobbára palóc falvakból való s így aó-zó pajtások. Ez az ö-ző szín persze egykettőre kikopott a beszédemből a piarista gimnázium padjaiban, csakúgy, mint az övékéből az aó, mert hisz tanáraink az ország különböző vidékeiről valók voltak, és irodalmi nyelvet beszéltek, iskolázott, szép magyarsággal, szabatossággal, amit diákjaikra is, tájaktól függetlenül, átszármaztattak. De a táj maga mégis kezdte átalakítani a lelkemet. Életemben ott láttam először hegyet. A Naszályt. Egyébként az anyás szeretetre szoktatott, alig kilencesztendőj gyerek minden zökkenő nélkül illeszkedett bele az intézetnek a korához szabott, ésszerű napirendjébe, és a nyolcvan főnyi nyájba, amit három, jobbára szótlan, jótékonyan kevésbeszédű lelkipásztor terelgetett, egyenletesen, következetesen, békés nyugalommal. Az a rend volt ez, amelynek a keretein belül mindenki megőrizhette az egyéniségét, a belső függetlenségét. — A hatalmas közös ,,stúdium"-ban egy négyzetméternyi íróasztalfelület volt a világom. De keskeny kerettel elválasztva a szomszédaim íróasztalfelületétől. S ez untig elegendő volt arra, hogy az ember külön világot teremtsen magának azon belül. Az én válaszfalaimra — úgy húsz centi magasságúak lehettek — például brómezüst képeslevelezőlapok kerültek, francia domborművek reprodukciói, valamelyik Napóleon emlékműről és annak diadalait ábrázolták. így azután a heroizmus és a gloire sugározhatta be a kis íróasztallapot, amelyen, úgy látszik, jókor, készültem a magam Arcole-ira és Waterloo-ira. A tökéletes „szilencium"-ban, amely a „stúdium"-ban kötelező volt, a leckefüzetek és tankönyvek alatt, remekül bele lehetett mélyedni nemcsak a kötelező olvasmányokba, de a világirodalom klasszikusaiba is; nemcsak a régiekbe, de a modernekbe is, úgyhogy hamarosan eljutottam a filozófusokig. Nemcsak Nietzschéig, Schopenhauerig, Bergsonig, de Marxig. A Magyar Könyvtár sorozatában bukkantam rá, és Kommunista Kiáltványát, Radó Antal fordításában, épp olyan lendületes költői prózának éreztem, mint Anatole France-ét vagy Prohászka Ottokárét. S tekintettel arra, hogy negyedik gimnazista korom óta közölte az akkor Izsóf Alajos szerkesztésében virágkorát élő Zászlónk a verseimet és egyéb írásaimat is — ez alatt az intézetben töltött nyolc gimnáziumi év alatt igazi otthonommá a gyermekkor mesevilága után immár véglegesen a költészet, a szellem világa vált. Talán ha nem itt, ha családi otthonomban növök fel, vagy olyan intézetben, amelynek nem ilyen puritán szellemű a levegője, mindez másképp történik, nem megy végbe ez a befeléfordulás. De segített ebben maga az akkori Vác, a magányos sétákra csábító, csodálatos, mondhatnám, romantikus táj. Máig mélyen él bennem, hogy melyik egész életemre döntő hatású könyvet, hol olvastam. — S máig is az a meggyőződésem, hogy Vácban egy ideális diákváros veszett el, egy magyar Cambridge vagy Oxford, a fővároson kívül és annak közelében. — Mindenesetre, amikor szüleim, fölajánlották, hogy hatodik gimnazista koromban fölhoznak Budára, az előkelő Ferenc József intézetbe, csodálkozva és megrökönyödve tiltakoztam ez ellen. Csodálatos hűség és ragaszkodás élt bennem az otthonaim iránt — akkor is, ha nem éreztem, nem érezhettem bennük magamat egészen otthon. * Mikor azután fölkerültem az egyetemre, Pest nyüzsgésében kissé idegenül érezve magamat, nem 19