Budapest, 1978. (16. évfolyam)

4. szám április - Dr. Gergely Pál: Az Akadémia pincéi

Dr. Gergely Pál flz Akadémia pincéi i A Magyar Tudományos Akadémia palotájának öt méter mélyek a pincéi, körbe futnak az egész épület alatt. Mi mindenről tudnak regélni ezek a falak, folyosók! Kezdve az 1890-es évekbeli tudományos kísérletektől, amiket, báró Eötvös Loránd, a későbbi akadémiai elnök és kultuszminiszter indított el világhíres torziós ingáival. A kriptacsöndű pincében, késő éjjelenként, midőn a Duna-parti szekerek se jártak, mélyen a földbe épített szeizmikus ingáival figyelte a Föld szívének dobbanását, s jött rá a földrengést is messziről megérző ingája titkára. Ezt az ingát világszerte most is az ő nevéről ismerik és használják geológusok, olajkutatók. A századfordulón a pincék Duna-parti részét bérbe adták egy Glantz nevű bornagykereskedő cégnek, amely két óriási betonhordót épített a Dunára merőleges pincerészben. A kétszázezer litert befogadó hordókat, üveggel bélelték ki és csővezetékekkel látták el, hogy a szekéren vagy hajón érkező boroshordók tartalmát gumicsöveken belefolyassák. A cég irodájának ajtaja ma is megvan a palota Dunaparti részének közepén, de az úttest alatti csővezetékeket befalazták. A borászok bérlete az 1920-as évek elején lejárt, s nem újították föl. Az Akadémia elnöksége nem tudott mihez kezdeni a borszagú óriáshordókkal, de szerencsére nem bontatták le (nem is lett volna rá pénzük). így ezek is jó szolgálatot, tehettek a II. világháború vége felé reánk zúdult, bombázások idején, így a pince némely titkairól már mint egykori akadémiai elnökségi titkár (sok más titkok tudója...), immár magam is szólhatok. Az 1943-tól sűrűsbödő bombázások miatt sürgősen megépítettük a százszemélyes óvóhelyet a főlépcsőház alatti kettős pincerészben, priccsekkel, mosdókkal, székekkel, asztalokkal. Volt is néhányszor szaladás! Nem számított, ki volt akadémikus, ki csak altiszt vagy felolvasó-ülési vendég. Háromszor a főherceg-elnök: József tábornagy is odakényszerült a népség közé . . . Ekkoriban jutott eszébe Voinovich Géza főtitkárnak, a háromkötetes Arany-életrajz kitűnő írójának, hogy a parlagon levő boroshordókból tárgyi óvóhelyet: csináltassunk, és így ez a valóban bombabiztos pincerész (fölötte két emelettel, s közvetlenül fölötte méteres bolthajtással) igen nagy értékek megmentője lett. Csakhogy előbb ki kellett vágatnunk akkora rést, hogy azokon át egy ember bebújhasson az üveggel bélelt betonhordókba. Pár nap alatt légkalapáccsal sikerült is, és mind a négy hivatali altiszt, sőt a Könyvtár néhány tisztviselője is, sietve becsúsztatta az udvari ablakok alá szerelt deszka csúszdákon (kosárláncon át) a könyvtári raktárakból kiválogatott legféltettebb kincseket, a Kézirattár pótolhatatlan darabjait: Csokonai, Vörösmarty kéziratait, 120 kódexet és az ún. Hungaricákat s az 1831 óta folyó külföldi könyvcsere ezernyi ritkaságát. Ezt azért említem meg külön is, mert köztük többezer olyan ritka folyóirat-sorozat is megmenekült, melyekből alig van a háború alatt lebombázott német, francia, angol akadémiai könyvtárakban is. Az egész elrejtett anyag közel negyedmillió kötetre ment! Volt a két hatalmas hordó mellett egy kisebb fülke is. Erre vasajtót szereltettünk és ide a Széchenyi emlékszobák bútoraiból, öltözeteiből (kardok, ruhák stb.) tettünk be néhányat, valamint az 1944 őszén a rákoskeresztúri Vigyázó múzeumból hirtelenében összekapkodott gobelineket s egy Mányoki-féle olajfestményt a két kis Podmaniczky gyerekről (Vigyázóék őseiről). Mindezt sikerült is megőriznünk a háborús károktól, kivéve Vigyázó Ferenc gyémántokkal kirakott, aranyláncos díszkardját. Súlyosabb veszteség, hogy összetörtek Babits Mihály emléktárgyai, hanglemezei és fotólemezei; 1944 novemberében ugyanis a költő özvegye, Voinovich engedélyével, ide küldte megőrzésre egy nagy ládáját. Igen ám, de időközben a föld felett is sok minden történt. 1944 karácsony estéjén akkora bombazáport kaptunk az angolszász repülőktől, hogy az akadémiai palotával egybeépített bérház lakóival (mintegy nyolcvanan) a nagy óvóhelyre futottunk, és közel két hónapra be is rendezkedtünk. Az egyik légi akna a díszterem fölötti üvegtetőt érte. Mintha földrengés szakadt volna reánk. Ezen a szőnyegbombás éjjelen égett ki a rendőrség szomszédos, Zrínyi utcai palotarésze, majd pár nap múlva újabb légibombáktól pusztult el a közelünkben volt háztömb az Akadémia és Tükör utca közt, rengeteg halottal. Ekkor újabb félelem vágott belénk, földalatti lakókba: mi lesz, ha az égő házról a pernye átcsap Akadémiánk belső frontjára? így napokon át vödörláncot alkotva hordtuk fel a vizet, és locsoltuk az akkori Növénytár könyvtárának ablakait. Egyedüli tisztviselőként én maradtam itt; családommal, a négy hivatalsegéddel és kapusunkkal szakadatlanul oltottunk . . . Az Akadémia utcai oldalon volt három nagy gyűjteményünk, melyeknek a kéziratait még jókor sikerült ugyan a betonhordókba vitetnünk, de a sokezer kötetes Vigyázó könyvtárat s a mellette volt. Vörösmarty- és Goethe-szobákat, képeikkel s bútoraikkal éppúgy féltenünk kellett, mint egyéb kincseinket. Sajnos, pár hét alatt ezekbe is bevágott néhány gránátszilánk. Az I. emeleten levő háromszobás Széchenyi-múzeumunk két. termét a tér felől becsúszott légiakna szétrobbantotta, kiégette, sőt az egyik szoba az alatta levő Vigyázó könyvtárra szakadt, eltemetve a sok drága könyvet:, amelyeket csak a felszabadulás utáni romeltakarítás után bírtunk kitisztítani és újabb helyükre elrendezni. Többször említettem a Vigyázókat, nos pár szóval róluk is illik megemlékeznünk. A nagy örökhagyó (aki 23 ezer holdat, 3 kastélyt stb. hagyott az Akadémiára) tulajdonképp az első világháború alatt vagyontalanná lett Akadémia újraalapítója volt. Szobrát, a díszteremben fel is állítottuk, de ott gránátlövés, érte, így fejetlenül ma az egyik pincében rejtekezik, Ferenc József 31