Budapest, 1978. (16. évfolyam)

4. szám április - Vargha Balázs: Örkény István útja a groteszktől a groteszkig III.

Mert 1947-ben, a hadifogságból hazaérve a Kálvin tér látványából értette meg, mi történt közben Budapesten. Tudni tudta már, de addig nem szemlélhette. Taxi vitte be a Keletiről. „A romos utcarészleteknél lassított, egyes helyeken — mint például egy felrobbantott Kálvin téri bérház előtt — megállt. Nem sokat magyarázott. »Azt tessék megnézni« — mutatott egy kormos kőfalra, melyhez valami csoda révén még hozzá volt ragadva sértetlen csempék között a fehér fürdőkád." Szóról szóra így volt. A Kálvin téri fürdőkád majdnem olyan nevezetes statikai tréfája volt a háborúnak, mint az Attila utcai ablakba belefúródott repülőgép. A Kálvin tér különben is érzékeny a történelemre. Március tizenötödikéhez is az itteni vásártérről verbuválódott az első szavalókórus. „Háború utáni díszlet" — ilyennek látta Budapestet Örkény a hazaérkezése napján. Ez a fürdőkád valóban a szín padiasságával parádézott. És a hazaérkező hogy állt meg ebben a díszletben? „Reggel kilenckor futott be a vonat a Keleti üszkös falai közé. Füstje, a tető kiégett traverz-vasán átlebbenve, szabadon szállt föl, s belemosódott a kormos téli égbolt szürkeségébe. Csak félig voltam ember: félig még fogoly voltam. Nem mertem messzire nézni, s nem mertem lélegzeni, amikor megálltam a főbejáratban, festői rongyaimban, kezemben egy bugyorral, melyben tíz novella, egy dráma és egy szociográfia kéziratát hoztam haza, továbbá az évekig kuporgatott szappanadagjaim maradékát, körülbelül másfél kilót, kisujjam vékonyságú szeletekbe szabdalt mosószappant. Míg a kéziratok el nem kelnek, addig az ő révükön gondoltam új életet kezdeni." Elgondolom, hogy Örkény negyven évnél fiatalabb olvasói aligha észlelik az öniróniát ezekben a mondatokban. 1947-ben a szappanvalutát már meglehetős gyöngén jegyezték Budapesten. Az a kalkuláció, hogy a szappanosbatyu új élet alapja lehet, pontosan összeillik a festői rongyokkal, amelyek a félig-még-fogolyt takarták. V, Lila tinta Az Egyperces novellák kötetben egymás mellé került két ős-egyperces, 1947-ből. Az első ez a megérkezés a hadifogságból, a pontról pontra hiteles beszámoló. A másik viszont tisztán az írói képzelet terméke, egy 1945-ös budai lódög szakszerű föltrancsírozásáról. Örkény ilyet nem láthatott. Talán azért is tudja olyan elegánsan és dekoratívan megrajzolni a két figurát: „Két gróf állt a latyakos Várfok utcában, két nappal Buda eleste előtt. — Te mit hoztál, Endre bátyám? — kérdezte a lengyelbundás, bilgericsizmás, zergekörmös-kalapos. — Teddy fiam cserkészkését — válaszolta a pézsmabundás, perzsagalléros, Edenkalapos. — Hát te, Károly öcsém? — Én a vadászkésemet—húzta ki Károly gróf a finn kést." A zergekörmös-kalapos arisztokratának állandó rovata volt annak idején a Lúdas Matyiban. Örkény látszólag ennek a rovatnak egy variánsát írta meg, frissen hazaérkezve. De a novella befejezése másfelé mutat. Miután eszmét cserélnek a ló fajtájáról, életkoráról, vesepecsenyéjének anatómiai elhelyezkedéséről, így fohászkodnak neki a munkának: ,,— Hát rajta, Endre bátyám — mondta Károly gróf jókedvűen. — En avant, Károly öcsém — szólt Endre gróf lelkesen. Ezzel nekiestek a húsnak. Endre gróf ötven-, Károly gróf negyvenéves volt. Mindkettőjük életében ez volt az első hasznos munkamozdulat, s méghozzá — a sors különös kegyelméből — olyan mozdulat, melyhez jól értettek ... Nagy idők voltak eljövendők." Világos: a közelgő nagy időktől azt várta Örkény, hogy a sors különös kegyelme a szocializmusban is működni fog, s volt arisztokraták, kapitalisták megtalálják a hajlamuk szerinti kétkezi munkát. A következő években történt az osztályharc élezése tárgyában egysmás, ami azóta középiskolás történelmi tananyag, tehát itt mellőzhető az említése. Az író azonban makacsul tartotta magát ahhoz, hogy ő másféle nagy időket várt és vár. Egészen addig, míg egy irodalmi ügy rá nem ébresztette tévedésére. Az ügynek ő maga volt az elindítója — Lila tinta című elbeszélésének közreadásával — és áldozata, akit olvasólevelekben és illetékes kinyilatkoztatásokban bélyegeztek meg. Emlékeztetőül csak néhány mondatot a legilletékesebbtől: „Ez a novella rothadt és hazug. A tulajdonképpeni témája a pusztuló burzsoázia megsajnálása és megsajnáltatása ... Az ilyen rothadási termékeknek a mi új irodalmunkban nem lehet helyük." A Lila tintában az találtatott fő hibának, hogy egy kitelepített tőkésnek, egy nevetséges, hisztériás, intrikus álözvegynek a szép lánya, Bébi jó szót is, állást is kap 1951-ben, felelős emberektől. A vitának azok a dokumentumai, amiket Örkény 1973-ban újra lenyomatott — Arcképek, korképek című kötetében — az abszurdumok abszurduma. Beleértve az író önkritikáját, amely ezt a hivatalos minősítést kapta: „semmi egyéb, mint egyszerű mellébeszélés." Ahogy visszaemlékszem azokra a fosszilis évekre, a Lila tinta vitája nem hatott humorosan. Rémálom a budai Várról Örkény groteszkjeinek nem ötlet az alapja, hanem valóság. Például A Vár mindenkié című egypercesének az az alapténye, hogy a Vár rendeltetéséről sokat vitatkoztak, míg megtalálták a most végre valóra váló sokcélú megoldást. A találgatásokat, amelyek évekig kergették egymást, nem volt nehéz áttenni szelíd élcelődésbe: „Például: Magyar Pantheon lesz a Várhegyen. (Hősök, művészek temetője, díszes ravatalozó, krematórium.) Idegenforgalmi központ. (Szállodák, fürdők, szórakozóhelyek, külön repülőtér, stb.) Öregek köztársasága. (Magányos, társaságra és otthonra szoruló aggok otthona.) Szulejmán kertje. (Mór stílű mulató, háremmel a külföldieknek.) Bukott leányok javító-nevelő intézete. Fedett teniszpálya. Európa legnagyobb cukrászdája. Sóraktár." Annak elgondolásához azonban már a valóságtól elrugaszkodó merész fantázia kellett, hogy a Vár felhasználásának novellabeli végleges tervét tökéletesen titokban tudták tartani. S ami még bámulni valóbb: minden, amit terveztek, el is készült az ünnepélyes megnyitás napjára. Annak a demokratikus elvnek jegyében, hogy a Vár mindenkié, minden elgondolható óhajt teljesített a Várvállalat. A novella formája: panaszos levél. A megnyitó egyetemes népünnepélyének egy csalódott résztvevője ajánlja szelíden a Vállalat figyelmébe a még javításra váró hibákat. „Ott állt e sorok írója a tömegben, latolgatva, merre vegye útját. »Versbarátoknak« — mutatta az irányt az egyik tábla. »Hógolyózzunk!« — volt kiírva a mellette levőn. »Kígyók világa Afrika dzsungelében ... —« ez is csábítóan hangzott. Nehéz a választás, amikor az ember úgyszólván minden hiányérzetét, álmát és vágyát kielégítheti. »Nyugdíjasok golfpályája«, »Szelíd elefántok«, »Szexuális nyomortól szenvedőknek», »Mi az atomenergia?«, »Homokozó felnőtteknek«, »Cigányzene vagy népi zene?« . .. E sorok írója is csak addig tétovázott, amíg meg nem pillantotta a »Szorongásos neurózisban szenvedőknek« feliratot. Gondolhatni, hogy kétszeri elektrosokk-kezelés után mily dobogó szívvel, s mily felfűtött várakozással indultam a 77/a jelzésű, aranylemezekkel burkolt brpnzkapu felé! T. Vállalatvezetőség! Higgyék el, hogy építő kritikámat nem az a kis csalódás sugallja, melyben részem volt. A kapun keresztül ugyanis e sorok szerény írója egy felvonóba lépett, melyben — hét emelet magasságban — három markos legény megragadta, és síléceket erősített lábára. Megemlítettem ugyan, hogy tériszonyban szenvedek, amire ők — jogosan — szemrehányást tettek, amiért mégis ide jöttem, a »Síelők paradicsomába«. Lelöktek egy olimpiai méretű síugró sáncon." És így tovább, egészen annak konstatálásáig, hogy a mindenki számára feltárult csodavilágban vannak még hibák, például az irányító táblák elhelyezése nem tökéletes. Természetesen ez a szorongásos levélíró következtetése, nem Örkényé. Ő ezzel az egypercesével (ezzel is) többet mond, mint amit leír. Nagyjából ezt mondja: céljaink, elhatározásaink gyönyörűek, lehet értük lelkesedni. De boldogítani az emberiséget nem könnyű. Ezt még tanulnunk kell. Örkény befizetett ebbe a vállalkozásba. Együtt sír és nevet a Vállalattal. (Mostanában többet nevet.) 23