Budapest, 1978. (16. évfolyam)

4. szám április - Tamás Ervin: Cegléd

Csigó László felvételei csatornákat cseréljük ki műanyag csövekre, megpedig a hálózat lezárasa nélkül kötjük be a házakba az új csatlakozást. Megvan a munka pontos menete: megbeszéljük a brigádban az új munkákat, így mindenki ismeri az egészet, tudja, mikor mit és miért kell csinálni, látja a munka célját, lényegét, így tehát aztán zökkenő nélkül lehet dolgozni, egyformán húzni. Vagyis hát, ahogy az ujjunk se egyforma, az emberek se azok. A legfiatalabb brigádtag 25 éves, a legöregebb 58. Úgy a természetes, hogy a fiatalabbak vállalják a nehezét. Amikor katonaság vagy nyugdíjazás esetén új tag kerül a brigádba, elmondjuk neki, ini nálunk a rend, a szokás. Ha nem tud beilleszkedni, nincs helye köztünk. Jóformán csupa falumbeliből áll a brigádunk, van benne rokon is, de még az édes testvérem se lehet kivétel ez alól, mert a munka mindennél elöbbrevaló. Ha valamelyik brigádtagnak valami gondja van, máris megyek, hogy segítsek, mert ha valaki a problémájával bajmolódik, nem megy a munka. Meg aztán nem is ember az, aki elnézi a másik keservét. Ott vagyunk mi mindig, ahol kell. A hatvanötös dunai árvíznél egy hónapig vezettem a közvetlen védekezési munkát az észak-budai árvízvédelmi szakaszon egy harmincfőnyi munkacsapat élén. Ott volt akkor a védelemnél a Csatornázási Művek minden nélkülözhető embere. Hatszor kaptam Kiváló Dolgozó kitüntetést, egyszer miniszteri dicséretet a főváros fejlesztése érdekében Zala Tibor A szerénység, a zárkózottság, esetleg a megtett úton egymást sűrűn követő kisebb-nagyobb állomások számbavételének nehézsége-e az oka, hogy akadnak, akik zavarba jönnek, amikor egy-egy kitüntetést követően azzal a közhelyszerű s látszólag nem tul bonyolult kérdéssel zaklatják őket, hogy valójában miért is kapták. Hiszen az végzett munkámért. S most a Pro Urbe aranyérmet . . . nagy tisztesség. A közösségért mindig szívesen tevékenykedek. Tagja vagyok a Vállalati Szakszervezeti Tanácsnak, beválasztottak az Igazgatói Tanácsba is, de két év után most azt kértem, jelöljenek oda valaki mást, mert az értekezletek miatt nem akarok kiesni a mindennapi munkámból. A brigádunkról még annyit, hogy tavaly a falumban egy szombat-vasárnap 150 társadalmi munkaórát dolgoztunk a járdaépítésnél. 1951 óta itt lakom a Molnár utcai munkásszálláson, egy szobában a brigádtagokkal. Ez is erősíti az összetartozást. Láthatja, tiszta, rendes szállás ez, jól megvagyunk itt. A kisebbik fiam, a Feri is itt lakik; géplakatos a vállalatnál. Pista fiam a szolnoki repülőtéren dolgozik. Ő már családos, a lányoni szintén. A feleségem áldott jó asszony, el nem tudok gondolni jobbat magamnak. Szép házat építettünk, hatvankilencben lett készen. Minden péntek délután hazamegyünk. Akkor hétfő hajnalig csak a család létezik. Ilyenkor én látom el az állatokat, dolgozom a kertben, a darabka szőlőben, és gyönyörködöm az unokáimban. Van már egy fiú is a három lányka után! Amit munkásember elérhet — ne vegye dicsekvésnek —, az nekem mind megvan. Munka, közösség, család — ebből áll az élet. Úgy is mondhatnám, ez az értelme. (-ó-a) oklevélen, a plaketten úgyis rajta van. Egy mondatban. De ez az egy mondat, mint az esetek többségében, iikább csak jelez, semmint értékel: grafikai munkásságáért és a szakképzésben elért eredményeiért. Mert Zala Tibor nemcsak grafikusművész, hanem a Képző- és Iparművészeti Szakközépiskola igazgatója is. Az iskola egyébként idén ünnepli alapításának 200. évfordulóját. - A harmincas években magam is odajártam, csak akkor a Székesfőváros Iparrajziskolája cirnet viselte. Tulajdonképpen zsákutca volt, mert továbbtanulásra nem jogosított, és akinek nem sikerült a Képzőművészeti Főiskolára bejutnia, elmehetett segédnek. 1920-tól alakultak ki a különböző szakok, textilszövő, ötvös stb., amelyeken nem művészeket, hanem iparosokat képeztek. Jómagam a hároméves esti tagozaton tanultam mint textiles, nappal pedig a Goldbergerben, majd a Magyar Pamutiparnál dolgoztam. (A felszabadulás után tanulmányait az Iparművészeti Iskolában folytatja, amely most már inkább művészeket mintsem mesterembereket nevel. Az intézmény 1949-ben Iparművészeti Főiskolává lép elő, a grafikai tanszék pedig átköltözik a Képzőművészeti Főiskolára. Itt Ék Sándor osztályába kerül, 1953-ban kap diplomát. I - Pályakezdésemet szerencse kísérte. Először azért, mert még egy évig a főiskolán maradhattam ösztöndíjasként, másrészt, mert tanáraim szakmailag és egzisztenciálisan sokat segítettek. Például úgy, hogy munkaalkalomhoz juttattak. Akkor szerveződött a MOKÉP, szükség volt rá, hogy a filmpropaganda is bizonyos nívóra emelkedjék: plakátokat terveztünk . . . Mindezeket figyelembe véve, nern volt könnyű a kibontakozás, noha a nehézségek ellenére hozzáedződtünk bizonyos szakmai fegyelemhez. Az első munkasikeremet még főiskolás koromban értem el: az 1848-as szabadságharc 100. évfordulója alkalmából tervezett plakátomat elfogadták és kinyomtatták, pedig szigorú zsűri elnökölt, diáktársaim közül, ha jól emlékszem, csupán Reich Károlyét fogadták még el. 1949-ben a választásokra is megjelent egy politikai plakátom. 1957-ben kaptam az első Munkácsy-díjat, s ez idő tájt rendeztem az első önálló kiállításomat a Műcsarnokban. (Az út ettől kezdve egyenes. Csak vázlatosan: 1963-ban ismét ónálló kiállítást - főleg politikai plakátokból - rendez az Ernst Múzeumban, amelyért egy év múlva ismét Munkácsy-dijjfll tüntetik ki. Foglalkozni kezd a grafika más területeivel is, ekkor készül többek között a .Memento című sorozata. 1967: újabb kiállítás a Dürer-teremben, 1971-ben ugyancsak ott, rá egy évre pedig Varsóban nyílik bemutató rézkarcaiból és litográfiáiból. Közben 1969-ben SZOT-díjat kap. A híelikon Galériában 1973-ban mutatkozik be képgrafikáival, amelyek úti élményéit örökítik meg. Ugyanezt a sorozatot némileg kibővítve tavaly az óbudai Zichy-kastélyban is láthattuk. 1975: Érdemes Művész lesz.) - Ne kívánja tőlem, hogy katalógusszerűen soroljam müveimet. Sok van, készítettem például plakátot Pest-Buda egyesítésének 100. évfordulójára, a Lenin centenáriumra, a főváros felszabadulásának 25. évfordulója alkalmából, Szokolay Sándor Hamlet című operájának bemutatójára, ime néhány, ami most hirtelen „beugrik". Az iskolába 1962-ben kerültem, rá két évre lettem igazgató. Egyébként soha nem dolgoztam szabadúszóként, mindig volt valami szilárd támaszom, így hát ezt a kötöttségemet nem éreztem, ma sern érzem tehernek. Úgy vélem, a művészet megszerettetése nem kisebb feladat s öröm, mint maga az alkotás. Jelenleg 332 növendékünk van, s a főiskolára felvettek 50-80 százaléka nálunk végez. A képesség és az igény egyeztetése rengeteg tapintatot, de mindemellett őszinteséget igényel. A nevelő felelőssége, hogy közölje: bár ügyes vagy, de ez kevés ahhoz, hogy művész váljék belőled, inkább válassz olyan területet, ahol az itt tanult szakmádat folytatni tudod. Ma nehezebb megszerezni az elismerést, mert sokan vagyunk, igaz, a reklámpropaganda felfutásával a lehetőségek is bővültek . . . Arra mindig vigyáz tarn, hogy az alkotás ne váljék ipar szerűvé, megmaradjon örömöt adó elmélkedésre késztető varázsa. (Közéleti ember. Persze nem valami látványos, feltűnő szereppel, annyi amennyit a IX. kerület - mert itt van az iskola - üzemeiben, intézményeiben a művészet megismertetésében, terjesztésében kollegáival és növendékeivel vállal. S még annyi, ahányszor lakóhelyén, a XI. kerületben a tanács és más társadalmi szervezetek művészi szakértelmét, ízlését segítségül kérik. Nehezen, sokat vívódva dolgozik. Egyébként is töprengő alkat.) Szényi Gábor 15