Budapest, 1977. (15. évfolyam)

11. szám november - Goldfinger Ágoston: A távolkeleti partizánok között (1918—1920)

A fehérgárdisták által 1918-ban kivégzett hadifogoly zenekar tagjai a „Csaska Csaja" (CsészeTea) vendéglő előtt 1917-ben ton sikerrel zúzta szét a fehér-cseheket és Kalmikov bandáit. 1918. augusztus 25-én azonban állig felfegyverzett friss japán csapatok támadtak a távol-keleti területen alakult fiatal szovjethatalomra. A Vörös Hadsereg, amely nap mint nap harcban állt a csehekkel és a fehérgárdistákkal, nem tudta tartani állásait, és fokozatosan visszavonult Habarovszk irányában. Mit tegyünk ? Ezen a napon, 1918. augusztus 25-én ült össze a Szovjetek V. Területi Kongresszusa, amely elhatározta, hogy a frontháborúról át kell térni a partizánháborúra a megszállók és a fehérgárdisták ellen. A habarovszki „Külföldi Munkások Szövetségé"-nek Bizottsága 1918. augusztus 28-án tartotta utolsó ülését. Napirenden egyetlen kérdés volt: „Mit tegyünk?" Sztankievics (Kim) elvtársnő javaslatára a Bizottság úgy döntött, hogy visszavonul az Amur-vidékre, a Zeja folyó felső szakaszához. Ezt a határozatot azonban nem mindenki hajtotta végre _ csak én, Balló Gáspár és Sztankievics elvtársnő. Az utóbbi kettőt később kivégezték Kalmikov hóhérai. A bizottság többi tagja — Teichner Sámuel, Muntyán János, Szalai István, Gál Ferenc és Kiss Ferenc — a városban maradt. Ők később egy japán koncentrációs táborba kerültek. A bizottsági tagok közül egyedül jutottam el az amuri területre, 1918. szeptember 3-án. Közbevetőleg röviden szólnom kell a habarovszki hadifogoly zenekar sorsáról. A zenekar 1917—1918-ban a „Csésze teá"-hoz címzett vendéglőben játszott, de fellépett számos szovjet rendezvényen is. A szovjet hatalom idején a városi kórházban dolgozott egy Julinek Ceski nevű idősebb altiszt, a mosoda vezetője. Ez a gazember kémkedéssel foglalkozott a svéd konzulon keresztül a fehér-csehek és a japánok javára. Julinek 1918. szeptember 4-én este megjelent a zenészek Mihajlovszkij utcai lakásán és javasolta nekik, hogy másnap a városba bevonuló cseheket, japánokat és Kalmikovot fogadják zenével. A zenészek ezt visszautasították. Julinek azt mondta nekik: „Sajnálni fogjátok, de már késő lesz." Ismeretes, hogy 1918. szeptember 5-én déli 12 órakor a városi parkban, az Amur fölé magasló sziklafalnál Kalmikov bandája Julinek árulása folytán kivégeztette a 16 hadifogoly zenészt. A visszavonuló vörösgárdistákat szállító vonatok lassan haladtak. Obrucsje állomás közelében a fehér banditák és a helybeli kulákok szétszedték a vasúti vágányt, de a szerelvényünket nem merték megtámadni. Fel voltunk fegyverezve és sokan voltunk. A katonák azonnal helyreállították a síneket, és a szerelvény gyorsan tovább mehetett Bocskarevo állomásig (jelenleg Belogorszk). Itt nagy katonai tábor alakult ki. Az utak tele voltak a Vörös Gárda katonai szerelvényeivel. Gyalogság, lovasság, tüzérség, utászok, távírászok gyülekeztek itt, az ellenség által nyugatról és keletről egyaránt szorongatva. Ebben az embertömegben voltak provokátorok, fehérgárdisták, tisztek és kémek is. Ezek erősen biztatták az embereket különböző túlkapásokra. Csalogatták a katonákat Blagovescsenszk felé, hogy ott Muhintól, a helyi szovjet elnökétől követeljék három havi zsoldjukat aranyban. Az ellenséges ügynökök arra törekedtek, hogy a Vörös Gárda egységeit valamiféle katlanba hajtsák, és a Blagovescsenszk felé vonuló fehérkozákok, japánok és mandzsúriai fehérgárdisták közös erejével elpusztítsák. Sokan, akik hittek az ellenséges agitációnak, el is indultak Blagovescsenszk felé, ahol a fehérterror áldozataivá lettek. Visszavonultunk, de magunk se tudtuk, hova A bocskarevoi állomáson kialakult szomorú kép azonban a dolognak csak az egyik fele. Másfelől bennünket, maroknyi magyart az is nehéz helyzetbe hozott, hogy nem tudtuk meggyőzni a bocskarevoi állomáson levő honfitársainkat és elvtársainkat, hogy fegyveresen vissza kell vonulni a tajgába. Nem volt pénzünk, nem tudtunk elég jól oroszul, nem volt civil ruhánk — mindez kétségbeesésbe kergetett bennünket. Teljesen világos volt, hogy Blagovescsenszkbe menni esztelenség, egyet jelent a biztos pusztulással. De merre menjünk? Ez a kérdés gyötört bennünket. Gondolkodásra nem volt sok idő. Minden nap és minden óra egyre aggasztóbbá vált. Utolsó, szeptember 4-i tanácskozásunkon arra a döntésre jutottunk, hogy bármerre visszavonulhatunk, csak Blagovescsenszk felé nem. Szeptember 5-én reggel 6 órakor elértünk egy folyót, amelyen átkeltünk, és több napos bolyongás után, szeptember 10-én megérkeztünk Pautovka faluba. Kiválóan fel voltunk fegyverezve, mindenkinek volt dragonyos karabélya, 180 tölténye, 6 angol kézigránátja és pisztolya. A faluban fehér-cseheknek néztek bennünket, és az egész férfilakosság elmenekült. Csak akkor tértek vissza, amikor megtudták, hogy magyarok vagyunk. A habarovszki Munkás- és Katonatanács Katonai Forradalmi Bizottsága elnökének, dr. Balló Gáspárnak a helyőrséghez intézett parancsa (1918. május 29.)