Budapest, 1977. (15. évfolyam)

11. szám november - Pomogáts Béla: Október és a kortárs magyar irodalom

afelől, hogy egészen mást vár a közelgő békétől, mint a tábornokok és a miniszterek. Nem a keleten harcoló seregek stratégiai átcsoportosítását és nem a háború folytatását más frontokon. Hanem általános fegyvernyugvást, valódi békét, sőt minél teljesebb társadalmi átalakulást és nemzeti újjászületést. F.z a várakozás nem volt éppen küzdelem és kockázat nélküli. A hosszú éveken át tartó háború megfélemlítette, mintegy átnevelte az embereket: a maga képére formálta a közéletet és közgondolkodást. Kosztolányi Dezső Ecet című írása tanúsítja, hogy a boldog remények társaságában milyen szorongások és kételyek okoztak keserűséget a haladó irodalom táborán belül. Kosztolányi arra szólított fel, hogy a gyilkos csaták és háborús erőfeszítések hazug propagandája után, az októberi békehírek megérkeztével az élet-és békeszeretet iskolájának kell következnie: „Én a béke közeledtét valaha úgy képzeltem, mint valami bíboriinnepet, aranyharsonákkal, egy fölvonulást, amelyben az életet újra jogaiba iktatják, és a föld egyik végétől a másikig vonul. Most látom, hogy az átalakulás nem megy olyan könnyen. Az emberek védekeznek a csalódások ellen, és ösztönösen eltolják maguktól az édes poharat, inkább isszák az ecetet. Hogy milyen a háborús ember, azt igazán csak ebben a pillanatban tudom meg, amikor kis rés nyílik a reményre, s megijedek a közönytől, a sivatag hitetlenségtöl. Ezen azonban nem szabad csodálkoznunk. Számba kell vennünk, hogy a háború három éve alatt mindnyájan a halálra rendezkedtünk be, az életvágyunkat lecsavarták, az öröm tilos volt, és akaratunkkal se rendelkeztünk. Természetesen az életvágy visszacsavarása se megy könnyen. Attól tartok, hogy jó darabig később se tudunk majd örülni az életnek, mikor igazán visszakapjuk a kezünkbe, annyira rokonok vagyunk a halállal, hogy valami külső erőnek kell közbelépnie és visszaterelni bennünket a rendes útra. Azok, akiknek ismét érdekükben lesz az életöröm, mint ahogy eddig nem volt az, helyesen is tennék, ha retuleletben hagynák tneg az embereknek, hogy örüljenek, rájuk kellene parancsolni szigorú büntetés terhe alatt, hogy ezután élniök kell, tilos tneghalniok. Aki meg akar halni, azt halállal kell büntetni. Ezért várakoznak árva embertársaink oly búsan, minden örömhír ellenére is. Eddig megszokták, hogy mindent csak parancsra és rendeletre tettek. Adjanak ki egy életparancsot. Különben élni se mernek szegények." Béke és forradalom egymást kiegészítő egységét ebben az időszakban — az orosz és a magyar forradalom között eltelt esztendőben — talán senki sem hirdette olyan kitartó erővel és lelkesültséggel, mint a szegedi költő, Juhász Gyula. Az októberi forradalom valódi üzenetét továbbította, azt, hogy az orosz nép nagy történelmi vállalkozása nem állhat meg a béke megteremtésénél: egy elavult társadalom embertelen rendjét is le kell rombolnia, s ezzel valóságos kelet-európai hivatást kell betöltenie. Jövendő című, 1918. augusztus 4-én keltezett írásában, amelyet a szegedi Délmagyarország közölt, így írt: „A régi, velejében romlott, gerincében rohadt világ félkézkalmárjai, martalócai és zsoldosai, a vér és vas lassan, de biztosan levitézlő emberei most ebben az új világvajuddsban is azon mesterkednek, jobban mondva azon kontárkodnak, hogy a sok bába között valahogyan elvesszen a gyermek, de a kérlelhetetlen és ki nem kerülhető ananké, ahogy a görögök mondották, fátum, a törvény, ahogy a tudományos megismerés tanítja, be fog telni, mivel egy új kor, egy új morál, egy újvilág számára az idők teljessége elérkezett. A nagy idők, amelyekről zavaros mámorral a háború elején beszéltünk, igazi ábrázatukat majd csak most mutatják meg valójában, és boldog leszen az, aki új Simeonja volt az Ember igazi győzelmének, nevezzék bár Liebknechtnek, Romain Rollandnak, Bemard Shavmak vagy Ady Endrének az illetőt, és aki diadalmaskodni fog, bár régen virágok nyílnak is szivéből, mint Petőfinek, Tolsztojnak és Jaurésnek!" Juhász Gyula nem pusztán a békétől, ő már a forradalomtól várta az emberiség és a magyarság igazi felszabadulását. És a forradalomtól várta Ady Endre is, hogy a történelem ismét az emberi haladás irányába forduljon. Korábbi, szinte eltemetett reményei újultak meg a győzelmes orosz forradalom után. Kuruc verseiben, magyarság-siratóiban már-már pusztulni látta nemzetét, s csupán a maga konokságát szegezte szembe a szétszóródás, a süllyedés végzetes kényszerével. Most, ahogy Elégedetlen ifjú panasza című verse tanúsítja, újra tudott bízni. A megváltó forradalmi fegyverben reménykedett: Óh, forradalmak, miért késtek? Vér, vér, vér, Be meg fog szépülni az Ember, Ha vérben jól megmosdik egyszer S be megjavul Óh, jöjj, trombitás angyaloddal, Föltámadás, Oh, jöjj milliónyi hadaddal S ifjitsd tneg ezt az unalmas Golyóbist, Jöjjön a megváltó fegyver, Ámen. A forradalmak végül valóban elérkeztek magyar földre. A magyar október, tnajd március után világlott ki teljes történelmi jelentőségében az orosz forradalom szerepe. Ekkor ismerték fel íróink igazán, hogy a pétervári népfelkelés nem csupán a háborús szenvedéseknek akart véget vetni, s nem pusztán a hazug és gyilkos cári rendet akarta megdönteni. A forradalom minden igazságtalanság, jogtalanság és elnyomatás eltörlésére vállalkozott, a történelem irányát változtatta meg. A haladó magyar irodalmat nem kevés büszkeség töltötte el annak tudatában, hogy az orosz nép hatalmas mozgalmához az elsők között csatlakozott a magyar. Babits Mihály egy Verstöredéke, amely 1919 március végén— április elején keletkezett, ezt a büszke tudatot így fejezte ki: Két nép vagyunk ma, muszka és magyar, ki több szégyenben élni nem akar és inkább szenved, inkább belehal, de ember lesz és újra fiatal! Magyarok! A kor nagy dologra hi, mi vagyunk az idők postásai, mi küldjük szét a vörös levelet, melynek pecsétjei vérző szivek. S sokan remegnek, ha a posta jön, de még többeknek lesz ez szent öröm, hogy nem volt annyi vér és annyi könny hiába, mert már a nagy óra jön. A Pétervárról világgá sugárzott 1917 novemberi szikra távirat forradalmi lángot gyújtott a Duna partján: a magyar irodalomban is. A „nagy óra" is elérkezett, és 1919 tavaszán új reménységgel töltötte meg a szíveket. 11