Budapest, 1977. (15. évfolyam)

10. szám október - G. Héri Vera: Gazdasági díjérmek a reformkortól napjainkig

Mozaik a főváros múltjából Az óbudai Királydomb A mai Nagyszombat, Korvin Ottó, Viador és Szőlő utca által határolt területen, az aquincumi katonaváros déli részén időszámításunk 145. évében építették fel a rómaiak a Duna-vidék legnagyobb amfiteátrumát. Alaprajza ellipszis, hossztengelye 132, kereszttengelye 108 méter. Nézőterén egyszerre 10—12000 ember foglalhatott helyet. Nemcsak gladiátor- és állatviadalokat rendeztek benne, hanem — a csatornarendszer és a magas védfal maradványaiból következtetve vízi ütközeteket is. Nézőterének falmaradványai évszázadokon át szabadon álltak, csak a napsütés, az eső és a fagy pusztította lassan és könyörtelenül. Eredeti rendeltetése a népvándorlás korában feledésbe merült. Arénáját, amelyet még a XVIII. században is csak vékony törmelékréteg fedett, egy időben dögtemetőnek és vesztőhelynek használták, erre utalnak régi német nevei: Galgenberg, Schichtenberg. Az amfiteátrum sorsában gyökeres fordulatot idézett elő az 1838-as árvíz; utána külvárosi nyomortanyává változott. Ugyanis a környékéből kissé kiemelkedő felszíni formája miatt az újabb árvíztől való félelmükben azok a szegény emberek vették birtokukba, akiknek vályogviskóját lerombolta a medréből kilépő Duna. Főleg a közeli Kékfestő és kelmenyomó gyárak munkásai telepedtek le itt, valami kevés földet hordtak rá, s ezen építették fel szűk udvaraikkal szorosan egymáshoz simuló, egészségtelen, nyomorúságos lakhelyeiket. A terület új nevet kapott: Királydombnak, Királyhegynek emlegették, bár ez az előkelő elnevezés a legkisebb mértékben sem illett hozzá. Hosszú ideig még a régészek sem gondoltak arra, hogy a Királydomb alatt amfiteátrum rejtőzhet, bár gyanút ébreszthetett volna bennük az ellipszis formájú alaprajz és az itt-ott felbukkanó római kváderkövek: az egykori nézőtér alapjai. Nem tudták ugyanis feltételezni, hogy Aquincumban amelyet a hiányos feltárás miatt sokkal kisebbnek képzeltek el két amfiteátrumot építsenek. (A kisebbiket, az esztergomi vasút töltése melletti csigadombit már korábban kiásták.) A harmincas évek elején megszüntették a királydombi nyomornegyedet, lakóit elköltöztették és az amfiteátrumot 1935 és 1940 közt kiásták. Az arénáról négy-négy és fél méter vastag földet távolítottak el, összesen 48 000 ma

-t. Ennek kiásása és elhordása 200 munkás és 100 kordé teljes félévi munkáját vette igénybe. Ma az egykori Királydomb visszakapta amfiteátrum jellegét; arénáján pedig gladiátorok és vadállatok helyett vidám gyermeksereg kergetődzik és labdázik. Verekedő katonák A múlt század hetvenes éveinek végén alig akadt olyan nap, amikor az újságok ne adtak volna hírt katonák verekedéséről. Ezt nagyban elősegítette a szolgálati szabályzat, mert megkövetelte tőlük, hogy az oldalfegyvert szolgálaton kívül is viseljék. Ittas állapotban könnyen elvesztették ítélőképességüket, és valódi vagy vélt sérelem esetén gyorsan kirántották hüvelyéből a bajonettjüket. Az esetek többségében a rendőrök tehetetlenek voltak velük szemben: ha megpróbáltak közbelépni, rendesen ők húzták a rövidebbet. A sok verekedés közül néhány jellemző eset: 48 1879. február 2-án a Terézvárosban, a Szabolcs utcai Schwarcz vendéglőben táncvígalmat rendeztek. Éjfél tájban az ott mulató pékkatonák összekülönböztek az iparoslegényekkel. Utóbbiak a konstáblerektől — így hívták akkoriban a rend őreit — kértek segítséget, ám a katonák őket is megtámadták. Egy később megjelenő katonai őrjárat a bajtársainak fogta pártját és rendcsinálás helyett szuronnyal támadt a rendőrökre. Sokáig tartó véres dulakodás kezdődött, amelyben több iparos mellett négy rendőr súlyos sebet kapott, valamennyi a fején, az egyiküknek három ujját is levágták. Az egyik sebesült harmadnapra meghalt a kórházban. Pár nappal később egy másik kocsmában negyven, különböző ezredekben szolgáló katona támadt egymásra. A rendőrség a korábbi rossz tapasztalatok után nem mert beavatkozni, hanem a Károly laktanyából (ma a Fővárosi Tanács épülete) megerősített őrjáratot kért segítségül. A verekedők ezekre is szuronnyal tamadtak; csak nehezen sikerült lefegyverezni őket. Május 21-én az Aggtelek utwi úgynevezett „bumsdi"-ban hatvan katona szórakozott, köztük több káplár és egy őrmester. Lerészegedtek, hango ;kodtaK, erőszakoskodtak a lányokkal, akik nem akartaK velük táncjlni, maid ba.onettel támadtak a nőket védő civilekre. Nagyszabású véres dulakodás kezdődött, önnek során a katonák lefegyvereztek és kidobtak egy 12 tagú őrjáratot, amolyik rendet akait teremteni, ezután újra a ci .'iiek ellen fordultak. A történtek .íírére később egy hadnagy vezetésével nagyobb létszámú őrjáratot küldtek ki, s ennek sikerült behatolni a pincébe és elszedni a verekedők fegyverét. Harminc katonát lógtak et, valamennyi sebesült volt, egyiküket hordágyon vitték vissza a laktanyába. Másfajta rendbontás történt április 25-én a városligeti Zöld Vadász vendéglőben. Két ittas huszárkáplár tért be és kért bort. A kapott italt nem találták elég jónak, kiöntötték és mást követeltek helyette. Mikor ezt - nézetük szerint -nem hozták gyorsan, belovagoltak a konyhába és összetörték az egész berendezést. A kocsmárosnénak sikerült két gyermekével a szobába menekülni, ott kimászott az ablakon és segítséget kért. Egy pékinas fellármázta a környéket azzal, hogy meg akarják ölni a Zöld Vadásznét. Nagy tömeg gyűlt össze, a két káplárt, akik ekkor az ivószobában a székek, asztalok közt körbelovagoltak, lefegyverezte és átadta a rendőrségnek. Vértesy Miklós A gözsikló A „Legnagyobb magyar"-nak Széchenyi Istvánnak, Ödön nevű fia 1868-ban javasolta a budavári gőz siklót. Két év múlva 1870. márc. 2-án már át is adták a forgalomnak. Az engedélyokirat 1920-ban lejárt így a Főváros, majd 1932-ben a BSzKRt (a BKV elődje) kezelésébe és tulajdonába került a Sikló, melynek működését gőzről villamos üzeműre alakítva 1944-ig használt a budai lakosság. Újjáépítésére 33 éve várnak a műemlékek rajongói. Millennium-kori újságokban tallózva egy Sikló-szenzációt olvastam, amelynek rövid kivonatát közlöm. „Szerencsés végű balesel a Siklón", vagy „Súlyos balesettel végződött mulatság a Várban". 1896. június 18-án az ezeréves ünnepségek közepette, báró Bánffy Dezső miniszterelnök, a Sándor-palotában négyszáz meghívott vendég részére fogadást adott. Színpompás felvonulásnak hatott a meghívottak hintóinak vég nélküli vonulása a Lánchídon át az Albrecht (ma Hunyadi János) uton, fel a várba. A vendégek elragadtatva élvezték a kellemes vendéglátást és a Sándor-palota teraszáról látható panorámát. Mittag Leffler báró, a híres svéd matematika tanár annyira hatása alá került a látványnak, hogy a zsebéből előkerült eszközökkel meg akarta örökíteni a panorámát. Ezt látva az egyik vendég lehűtötte a buzgólkodó professzort, hogy kár a fáradozásért, ha nem tud úgy rajzolni, mint az a díszmagyaros úr ott, akivel a miniszterelnök beszélget. Miért ki az az úr? kérdezte Mittag Leffler. Hát nem ismeri a mi Munkácsy Mihályunkat. A vidám estét több hasonló kedves esemény tarkította, míg a finom ételek és főleg az italok hatására, emelkedett hangulatban kezdett úgy 11 óra körül oszladozni a társaság. A Sikló akkoriban este 11-ig volt üzemben, majd a tüzet a kazán alatt eloltották és az épületet bezárták. így volt ezen a napon is és a főgépész 11-kor hazament dolgavégezetten. Ebből származott a baj, mert a bezárással foglalatoskodó személyzet, akik az üzem viteléről nem kaptak oktatást, nem merték megtagadni a jó hangulatban levő urak kívánságát, hogy a várból még egy utolsó menetet indítsanak. A külföldi újságírók -, akiknek nem volt saját hintójuk, s nem akartak a rosszul világított macskaköves úton imbolyogni -, teljesen megtöltötték a felső állomás kabinjait. Tudvalevő, hogy a Sikló két vágánypáros, egy vontatókötél rendszerű, felső forgató kerekes megoldású volt, ami azt jelenti, hogy a gravitáció hatását fékezni kellett, ha a felső terhelés nagyobb volt, ellenkező esetben viszont húzta a gőzgép a terhet fölfelé. Most az volt a helyzet, hogy a lenti kabinban egyedül Prileszky Károly főudvarmesteri titkár kívánt haza jutni a várba, fent pedig sokan, főleg újságírók várták, hogy levigye őket a Sikló. Ilyen egyenlőtlen terhelés különben is ritkaságszámba ment, de megfelelő fékezés mellett, baj nélkül leengedhették volna a kabint. A fűtő a veszedelemre nem gondolva megindította a gépet. A kabinok fékezés hiányában pillanatok alatt a másik állomásra értek és akkora csattanásra meg csörömpölésre álltak meg, hogy a zajára még a vendéglátó miniszterelnök is felfigyelt. A tömegszerencsétlenség híre gyorsan elterjedt. A Budapesti Önkéntes Mentő Egyesületnek akkor még nem szirénával, hanem haranggal jelt adó négy kocsija vonult a helyszínre. A mentők a sebesülteket a Széna téri Szent János kórházba, a könvnyebben sérülteket pedig az elsősegélyhelyre szállították. Szerencsére emberáldozatot nem ^ • követelt a baleset, de a sérülések súlyosságáról még nem alakult ki megbízható kép. Őfelsége , akinek szintén hamar tudomására jutott a baleset udvari orvosát, dr. Hischler Lászlót a Szent János kórházba, hadsegédjét, herceg Ditrichsteint a mentőkhöz küldte, Perczel belügyminisztert pedig magához rendelte, jelentéstételre. Nem a külföldi újságírók sérültek meg a legsúlyosabban, hanem az udvarmesteri titkár Prileszky, de az ő sebesülése sem volt életveszélyes. Két lábszárcsont töréssel úszta meg a balesetet. Legnagyobb horzsolásokat Pauló Valeró milánói és Jean Horovitz bécsi tudósítók szenvedték el. A többiek az összetört ablaküveg-cserepektől és kisebb nagyobb zúzódásoktól szerzett sebeik ellátása után haza mehettek, de legkésőbb reggel, az ijedtséget és mámort kialudva. Masnap megindult a vizsgálat, keresték a felelőst. A főgépészt a rendőrség előállította. Még a miniszterelnöknek is szemére vetették, hogy a vendégeit illett volna hintón haza is szállítani. Mindenki örült, amikor a főgépészt haza engedték, hiszen ő ott sem volt már az eseménynél. Végül is ki kapott büntetést, ez nem derült ki; további híradást hiába kerestem. Sártory László