Budapest, 1977. (15. évfolyam)

10. szám október - Fejér Gyula: A Gelka a Gelkáról

1980 végére Rossz nyelvek szerint manapság kétféle embertípus van. Az egyik, amelyik autón jár. A másik, amelyik autót szeretne. El­fogult autósok állítják, hogy már nem a foci a főtéma, hanem a gépkocsi. Hogy mennyi ebben a nyilvánvaló túlzás, arra most ne vesztegessünk szót. Az igazság valahol középütt lehet. Sok ember közlekedik már saját személygép­kocsival, de jóval többen autóbusszal, vil­lamossal. És ezt az arányt semmiféle moto­rizáció nem fogja lényegesen megváltoz­tatni. Egy azonban bizonyos: ma már nincsen sok szégyenkezni valónk amiatt, hogy egy főre hány személygépkocsi jut hazánkban. Magától értetődően nem vagyunk — s még nagyon sokáig nem is leszünk — az európai élvonalban. De nagyon gyorsan behoztuk hosszú esztendők lemaradását; és az autópi­ac állandóan emelkedő grafikont mutat. Az is közismert, hogy az autóvásárlási igények még mindig túlhaladják azt a mennyiséget, amennyit a lakosság rendelkezésére tudnak bocsátani. Magyarország személyautó-parkja 1938-ban 19 000 gépkocsiból állt. tz a mennyi­ség 1950-ig fokozatosan a felére csökkent, nem feledve azt, hegy közben volt a má­sodik világháború. 1956-ban összesen 2500 személyautó volt saját tulajdonban. Lényegében tehát nullpontról indultunk 1960-ban 18 000 autó volt személyi tulaj­donban, 1971-ben már 262 000, 1976-ban pedig 616 000. És a fővárosban? 1977. ja­nuár elsejével összesen 283 063 gépjármű­vet tartottak nyilván. A növekedés egy esztendő alatt 6,1 százalék volt. Ezen belül a budapestiek személygépkocsi állománya gyorsabban: egy év alatt 8,9 százalékkal nőtt. Azóta pedig elérte vagy talán már túl is haladta a 190 000 darabot. Hazánkban a MERKUR Személygép­kocsi Értékesítő Vállalat hozza forgalomba az autókat. A vállalat vezérigazgatójától, Csüry Istvántól kértünk tájékoztatást az autópiac jelenlegi helyzetéről. — Milyen ma a kereslet és a kínálat vi­szonya? — Az életszínvonal alakulásának függ­vényében — mondta Csüry István —, a sze­mélygépkocsi iránti érdeklődés az 1960-as évek közepéig viszonylag mérsékelt volt. Például 1965-ben és 1966-ban, amikor elő­leg befizetése nélkül lehetett gépkocsit rendelni, 30—35 000 autóvárományost tar­tott nyilván a MERKUR. Az igények 1968-ban kezdtek rohamosan növekedni, annak ellenére, hogy bevezettük a máig is érvény­ben levő előleg befizetési rendszert. 1969-ben 57 000, 1970-ben közel 70 000 jelent­kező volt. A vásárlási kedv — egy rövid másfél-kétesztendős szakaszt kivéve — tö­retlen. 1976 végén 212 000 megrendelő várakozott gépkocsira. De a várakozók száma azóta is nőtt! 1977 első félévének a végén 251 000 egyéni megrendelést tar­tottunk nyilván. — Hogyan tudja a MERKUR kielégíteni ezeket az irreálisnak tűnő igényeket? — A számok, a statisztikák mögött lát­juk az embert is. Tudjuk, hogy a több mint 200 000 főnyi igénylő egy része nem rendel­kezik a gépkocsi teljes vételárával. Ez egyébként abból is kiderül, hogy sokan nem veszik át nyomban az autót; nyilván­valóan nincs még együtt a kellő összeg. Ennek ellenére arra törekszünk, hogy a lehetőségeinkhez mérten minden igényt kielégítsünk. A hosszú várakozási idő — egyes típusoknál — nyugtalanít bennünket is. De vannak típusok — a Skoda, a Zapo­rozsec —, amelyek aránylag gyorsan el­érhetőek. Vagy például a Moszkvics 2140 és a Dacia átadási időpontja 1979. — Várható-e javulás az úgynevezett sztár­kocsik, mint például a Trabant, a Wartburg és a minden tekintetben igen kiváló szovjet Lada típusok behozatalában? — Természetes, hogy a vállalat a leg­keresettebb típusokból akarja a legtöbbet beszerezni. Ezt nemcsak üzletpolitikai cél­jaink kívánják így, hanem emberi okok is. Hiszen a jövedelmi rétegződés, a gépkocsi­árak, a jelenlegi ellátottság színvonala, a hazai távolságok is indokolják a kiskocsik 14 Közel egymillió személygépkocsi

Next

/
Thumbnails
Contents