Budapest, 1977. (15. évfolyam)

10. szám október - A címlapon: A Király fürdő (Hemző Károly felvétele)

MTI Foto, Benkő Imre felvétele talmakat kapunk, néha már kezdjük kellemetlenül érezni magunkat. Tudniillik az egyik fele a testületnek azt mondja, hogy te valóban megérdemelted, mert te csakugyan rengeteget dolgozol. A másik része még az első alkalommal azt mondja: hogy megérdemelted, de a másik alkalommal már nem veszi szívesen, a harmadik alkalommal pedig megharagszik, mert úgy érzi, hogy ez már túlzás, enynyire azért nem dolgozik jól a megjutalmazott. Ilyen visszhangokat állandóan hall az ember, sőt egy-egy jutalmazás hónapokig téma marad . . ." E vélemények nem egyediek; híven tükrözik, hogy bármilyen nehéz a pedagógusok munkájának objektív megítélése, mégis fontos a végzett munka teljesítésének nyílt értékelése a pedagógus közösségek jó légköre érdekében. Szóvá kell tennünk néhány olyan szubjektív tényezőt is, melyek befolyásolják a pedagógiai egység kialakítását. Ezeknek érvényre juttatása elsősorban a vezetőktől, a vezetők és a nevelőtestületek együttes tevékenységétől függ. A nevelőtestületi közösségek építésének egyik leghatásosabb eszköze a munkánk közös alapjául és keretéül szolgáló közoktatáspolitikai alapelvek tudatosítása, a gyakorlattal való szembesítése. Iskoláink jelentős részében az iskolaigazgató tudatosan fejleszti, építi, életszerűen, a köznapi tapasztalathoz kapcsoltan alakítja az egész testület közoktatáspolitikai tudatosságát, a pártszervezettel és a szakszervezeti bizottsággal együttműködve. A pedagógusok körében végzett vizsgálat azonban arról is tanúskodik, hogy az 1972-es párthatározatot követő 2 — 3 év nagy közoktatáspolitikai érdeklődése s ennek nyomán a tájékozottság javulása után most kuszább lett a kép. Az átlagos szint nagyot emelkedett, de ezen belül szinte megdöbbentő egyesek tájékozatlansága és közömbössége. Akadnak kollégáink, akik szinte semmit sem tudnak más iskolatípusok feladatairól, s még a magukéban is csak a saját tárgyuk érdekli őket. Vannak, a'i ik előtt teljes homályban marad az összefüggés az iskolarendszer működése és a társadalom munkaerő igényei között. Elég széles az a szakmán belüli réteg, amely alig nyitja ki a Köznevelést, nem olvassa a folyóiratok, hetilapok közoktatást érintő cikkeit s mindezt „időhiánnyal" magyarázgatja. S az a fő baj, hogy a nevelőtestületek elég jelentős részében olyan a közhangulat, hogy az ilyen ember nem érzi magát kényelmetlenül! Nem éreztetik vele, hogy ideje volna pótolni a mulasztottakat! S nem vitatkoznak poros, néha megmosolyogni való nézeteivel. Voltaképpen a felügyelet sem figyel fel vizsgálata során arra, milyen rétegezettségűek testületeink a közoktatáspolitikai tudatosság, érdeklődés vonatkozásában. Most, az új pedagógiai program időszakában különösen jelentős feladat a közoktatáspolitikai elvekben való egyetértés erősítése. Kísért még iskoláinkban a pedagógiai konzervativizmus. Nagy veszély ez, még akkor is, ha egy-egy testületen belül elszórtan, egy-egy pedagógusnál jelentkezik csak és egy tantárgy keretein belül marad. A nagyobbik baj az, hogy még a kirívó konzervatív megnyilvánulások sem váltanak ki vitát a testületből. A szubjektív tényezőket sorolva, beszélnünk kell újból az iskolai élet demokratizmusáról. A sajtóvitákban már eddig is szóba került a téma, de oly pesszimista hangvétellel, mintha mi sem történt volna e téren. Pedig nem így van! Tapasztalataink szerint általában érvényesülnek az iskolai életben azok az elvek, amelyeknek alapján egészséges, konstruktív emberi viszonyok alakulhatnak ki tanár és diák, pedagógus és szülő, igazgató és nevelőtestületi tagok, iskolai állami vezetés és politikai, mozgalmi szervek között. A legtöbb helyen érdemi módon, őszintén nyilvánítják véleményüket a pedagógusok az iskola fontos ügyeiben, az iskola vezetésének kérdéseiben. A diákparlamenteken ugyanez tapasztalható. Nem az a baj, hogy nincs fejlődés ezen a téren, inkább az, hogy a saját igényeinkhez, mércénkhez képest nem haladtunk eleget — illetve, hogy itt is egyenetlen az előrehaladás. Meglepő, hogy milyen sok kollégánk nem ismeri a Rendtartási — s így a nevelőtestület jogait, a nevelőtestület hatáskörébe tartozó témák körét sem. Ezzel is összefügg, hogy viszonylag fejletlen a nevelőtestületi kezdeményezés az iskolát érintő fontos kérdésekben — mintha az igazgató kizárólagos joga és kötelessége volna a nagyobb horderejű tervek megalkotása. Viszonylag fejletlen a nevelőtestületek kezdeményezése a nevelői munkafegyelem erősítésére, a nevelőtestületi munkarend szilárdítására. Vajon maximalisták vagyunke akkor, amikor ezt megkívánjuk? Hiszen a tanulók osztályközösségeitől mióta elvárjuk ugyanezt! A nevelőtestületek demokratizmusának fogyatékossága az ideológiai, politikai viták hiánya is. Ha meg kell tárgyalnia a testületeknek valamely témát — megtárgyalják. De a belülről támadt problémák megbeszélése igencsak ritka, és csak az igazán fejlett testületek sajátja. Soha nem volt olyan fontos, mint most, hogy a nevelőtestületek emberi, őszinte légköre, humanizmusa, szocialista elkötelezettsége jó munkahelyi kollektívákat eredményezzen. Sokszor egyegy emberi szó többet jelent, mint a pénzjutalom. Az iskolaigazgatók terhei ma nagyok, különösen sok adminisztratív — mindenekelőtt gazdasági, munkaügyi — tennivalójuk van. De ez a megterhelésük sem mentesítheti az igazgatókat a nevelőtestülettel való körültekintő foglalkozástól! Csak az egységes pedagógus kollektívák képesek az iskolai élet, a pedagógiai folyamat korunk igénye szerinti átalakítására, továbbfejlesztésére. * E cikket a szerző a bérrendezés végrehajtása előtt adta nyomdába, így nem hivatkozhatott annak tapasztalataira, amelyek arról tanúskodnak, hogy a béremelés egyértelmű lelkesedést váltott ki a nevelőkből, s most bátrabb és elfogadottabb volt a differenciálás is. 3