Budapest, 1977. (15. évfolyam)

7. szám július - Fülöp János: Százéves a Ferencvárosi pályaudvar

Saruzás — nem számolhatunk be részletesen. A főnöki iroda falait a szó legszorosabb értelmében kitapétázó töméntelen oklevél és kitüntetés ennek az összeszokott és kiváló közösségnek országszerte ismert eredményeiről beszél. Maga a főnök azonban — Berendi Tibor — személyében is reprezentálja a csomópontot jellemző hivatás- és kötelességtudatot. Régi ismerősök vagyunk. Majd mindenki, aki őt közelebbtől ismeri, úgy beszél a főnök munkatempójáról: „tán csodálom, ámde nem szeretem". Berendi ugyanis mindennap hajnali négytől este hétig-félnyolcig posztján található, s a pihenőnapokon is belátogat rövid időre. Elete ötvenöt esztendejéből harmincegyet itt s így töltött el . . . Figyelembe véve azokat az ismert intézkedéseket, amelyeket államunk a munkaidő dolgában hozott, Berendi Tibor életritmusa csakis „önkéntes" lehet. Ha bárhol, bármikor valamilyen vezető valamelyik beosztottját tartósan efféle megterhelésre kötelezné, a szakszervezetnek azonnal közbe kellene lépnie. Mi a teendő azonban akkor, ha „az én vezérem bensőmből vezérel" alapon az illető „önkéntes" nemcsak jókedvvel és jó egészséggel bírja ezt az iramot, hanem épp akkor érzi magát bizonytalanul, ha „ki kell kapcsolódnia"? A problémát tekinthetnők teljesen egyéninek is: ha Belendi ezt szereti, ám csinálja. Van azonban a dolognak más oldala is, amely már általánosítható: az ember és a munka viszonyának sajátos változása jelenik meg benne. Ez pedig már nemcsak a főnökre, hanem az egész pályaudvarra érvényes. Könyvtárnyi irodalom szól az emberi munka elidegenedéséről, robottá változásáról a kizsákmányolás körülményei között — és felszabadulásáról a szocialista társadalomban. Nos, ez utóbbinak tömeges megjelenésével egykor mindnyájan találkoztunk: az újjáépítés, a „rohammunkák" időszakában. A fejlődésből, a dolgok természetes változásából adódóan ma már „rohammunkára" legfeljebb rendkívüli esetekben — természeti csapás, baleset vagy hasonló feszült pillanatok nyomán — kerül sor. Ha némelyek tartósan — s hadd hangsúlyozzam ismét: önként — vállalnak a Berendi Tiboréhoz hasonló odaadó munkát, akkor ennek magyarázatát a hivatással való teljes azonosulásban, a testilelki harmóniát éppen a munkában megtaláló emberi jellemben kell felfedeznünk. A ferencvárosi csomópont tiszteletreméltó múltja, tevékenységének száz esztendeje a magyar gazdaság értékes fejezete. Jelenének fontosságáról, a számok, adatok nyelvén, köteteket lehetne írni. Amit viszont a krónikás szeretne hangsúlyozni: ő a jövendő műhelyét látja a mármár áttekinthetetlenül kiterjedt, éjjel és nappal fáradhatatlanul tevékenykedő csomópontban. A folyvást növekvő feladatokat csökkenő létszámmal, de korszerű gépezetekkel, berendezésekkel, és ami talán mindennél fontosabb: hagyományos, változatlan emberi összpontosítással oldják meg. S ha azt is hozzáteszem: „példásan" — ezt nem szóvirágként használom. 15 Tolatás irányítása a Ferencvárosi rendezőben