Budapest, 1977. (15. évfolyam)

6. szám június - Rónai Mihály András: Nem lehetsz polgári demokrata (Vázsonyi Vilmosról)

Rónai Mihály András Nem lehetsz polgári demokrata Vázsonyi Vilmos az 1920-as évek elején Méltatásra Vázsonyi Vilmos, aki már több mint ötven éve halott, eljátszotta jogcímét. De el nem engedhető egy történelmi levezetés, egy klinikai demonstráció, amelyre nincsen nála alkalmasabb médium. A sümegi tanító fiából korának nagy büntetőjogásza, államjogásza és parlamenti szónoka, egy feudális országban a haladó polgári öntudat programos serkentője és Budapest korszakos várospolitikusa lett. S mérlegének ez a serpenyője a másiknak, 1917/18-as gyűlöletes miniszteri szerepének iszonyú súlyától meredeken, hirtelen vágódott fölfelé. Aki elsőül alapított Magyarországon demokrata pártot, abból Magyarország első antikommunistája lett. S ezt felbontani: fontos feladat. Ilyen folyamat másutt nem egyetlen emberben ment végbe: több nemzedékre, legalábbis kettőre tagozódott. Olyan ország, ahol az első programos demokrata és az első programos antikommunista egy és ugyanaz a személy: olyan ország a parlamentáris Európában csak egy volt. Fájdalom, a miénk. Magyar specifikum tehát, ha a rajz csak csupa szélsőséges vonásból állhat: elismerés és kárhoztatás egyaránt bőven érdemelt szuperlatívuszaiból. A demonstráció megkívánja, hogy érintetlenül hagyjon egy érdemet, melynek Magyarország demokratikus alakulásában része volt, s amelynek ezenkívül lépten-nyomon alkotásai között járunk a modern Budapesten. Mert Budapest nélküle jóval tovább maradt volna az úri Magyarországnak az a cselédje, az a cugoscipös és — mint Ady mondta — „bécs-vorstadti" provincváros, ami volt. De lerombolásra vár még egy legenda. Nem képrombolásra gondolok: alakja nem ok nélkül foglalkoztatta kora fényes tollait, s a képen, amit róla Ady, Krúdy, Molnár hagyott reánk, nincs mit rombolni ma sem. Hanem élnek, részint személyesen, részint fiaikban, unokáikban élnek még a népgyűléseire özönlő negyedmilliók, a koporsóját követő félmillió (s nemcsak kispolgárok, sőt nem is csak zsidó kispolgárok, mert választóinak kétharmada kisemberek más kategóriáiból telt ki), kikben él még az osztatlan — tehát hamis — Vázsonyi-kép. Vázsonyié, a pesti bálványé, az aszfalton sétáló meggyfabotos, újkori táblabíróé s az akkori világban mesebeli pályafutásé: a szegény fiúé, az Eötvös utcai, majd Teréz körúti fiskálisé, aki anélkül, hogy anyakönyvi, társadalmi, anyagi státusán változtatott volna, csakis jeles képességei révén, elsőül és egyedül lett a maga rétegéből kegyelmes úr, azaz a király minisztere és valóságos belső titkos tanácsosa. Ezt a legendát kell, ellenére igaz elemeinek, lerombolni — s nem annyira a reális Vázsonyi-kép elől, mint kivált egy tartós balhit abszolút cáfolatául: mintha a jóhiszemű demokrataság elvezethetne a jóhiszemű antikommunistaságig is. Hitele e képnek viszont csak úgy lesz, ha a modell egyik oldala sem marad árnyékban, sem a jó, sem a rossz: gyűlölt ellenfele, Károlyi Mihály sem rajzolta másként. Világossá kell válnia, miért van helye a magyar demokrácia őseinek arcképcsarnokában éppúgy, mint a történelem pellengérén is. S akkor már nemcsak övé a kép. Záróképnek a polgári demokrácia egészére vetül. Politikai keresztapái: Irányi Dániel és Eötvös Károly. Eleinte Vajda Jánoshoz, a Kammonba járogat; hamarosan Eötvös üti vitapartnerévé az Abbáziában az ifjú jogászt. Az 1889 elején fellépő politikust, az egyetemi ifjúság vezérét, aki „többet jelent, mint a mi jelenlegi munkásságunk", a nyilvánosság előtt Irányi Dániel öleli át. „Többet jelent"! — holott Irányi mögött a pódiumon Mocsáry Lajos, Justh Gyula, Herman Ottó, Madarász József, gróf Károlyi Gábor is ott ül. A Kossuth-párt klasszikusai, a demokrata balszárny vezérkara, melyet a párt klerikális, majd koalíciós jobbszárnya öt-hat év múlva már elmerít, hogy az egészséges rész 1912/13-as feltámadását, Justh Gyula és Károlyi Mihály pártvezérségét meg se érje már, vagy belerokkanva érje meg. Vázsonyi pozitív szerepe, fénykora a komoly függetlenségi ellenzéknek erre az 1894 és 1913 közötti vákuumára esik: 1894-töl városatyaként és publicistaként, 1901-től képviselőként is ezt töltötte ki, hivatással, pontosan. Addig, az egyetemi ifjúság élén, majd tollával is (elbúsítva professzorát, aki katedráján utódát látta benne), a véderővitát, Kossuthnak Tisza Kálmánt elsöprő hontalanítási ügyét s a korszakos egyházpolitikai harcokat Irányi, majd Eötvös oldalán, az utoljára győző függetlenségi balszárny vezéreivel verekszi még végig. De utána máris szervezi az első demokrata köröket, Madarásznak és annak a Vámbéry Árminnak kezdeti égisze alatt, aki Rusztem fia nevelését annak idején őrá bízta. A függetlenségi program modernizálása, a demokrata és szociális elem kihangsúlyozása, külön alakulattá szervezése: ezt jelenti ez a még erősen a múlthoz tapadó, de már kispolgári bázisú, s a társadalom mélyével is tétován érintkezést kereső Nemzeti Demokratapárt. Alapítója Kossuthra gondol: ő szánta a függetlenségi pártnak eredetileg ezt a nevet. Jogászi eszménye Deák, akire testi habitusában, konokul jogászi észjárásával hasonlít is. Asztalán e kettőé mellett Gladstone arcképe. Politikai ősének pedig Hajnóczyt vallja, az alulról jött, jogtudós jakobinust, Martinovics vértanú-társát, aki szerint demokratizálódás lett volna Ausztriától való emancipációnk első feltétele. Parlamenti rangja azonnal a vezérférfiúé, holott szinte csak önmagát képviseli: pártja még kicsiny. Később, s egészen 1922-ig, ő vonja magához a parlamenti képviselet nélküli radikális és szocialista szavazatokat is. Szűzbeszéde után országos a vélemény: van már Szilágyi Dezsőnek utóda. S nemcsak hatalmasan jogászi érvelésének szól ez. Az irtózatos gúny, a jovialitásból gyilkos szarkazmusba átváltó vad humor, a rettenetes debatter kapásból lecsapó, a beszéd mesteri felépítését mégsem érintő, pusztító szellemessége az a félelmes fegyver, mely Szilágyi óta pihent. Vázsonyi máris legnagyobb szónoka a parlamentnek, amely pedig az Apponyi s a Hock János nem közönséges ékesszólásához szokott. És elrémíti. Meghirdeti a három főellenséget (militarizmus, klerikalizmus, bürokrácia), polgári öntudatról beszél, a tőkés újnemességet kifigurázza, saját nemesítését polgári rangja sérelmeként elutasítaná, párbaj-kihívást többé nem fogad el, választójogot, szociálpolitikát, nemzetiségeket emleget, sőt „falu és város parasztjait"; 1904-ben, akárcsak az ifjú Landler, a sztrájkoló vasutasokért harcol, „kultúrbestiázza" az iskolát. „Rémnek hitték" — tanúsítja egy Ady-sor. 1905-ben Tisza István ezért állít neki ellenjelöltül aktív minisztert, Hieronymit. Hiába. De utána máris a későbbi meghasonlás első, rövid csengetése: hirdeti ugyan a választójogot s szidja a nacionalizmust, de váltig közjogban gondolkodván, a választójogi igéretért „darabontságot" vállaló progresszívekkel együtt menni alkatilag képtelen, sőt az úri koalíció vezérlőbizottságának lesz tagja és esze. Hanem azért ez az ő nagy városházi érája is. Többsége nincs a közgyűlésben, csak tekintélye diktál, s megértő partnerével, Bárczy polgármesterrel nagyszabású kommunális politikába kezd, az öreges-patricius vezetésű régi Budapestből modern nagyvárost csinál: a maga módja szerinti demokráciával, de programos szeretettei s a fővárost az ország homlokára emelő, az irodalmat is megihlető helyi hazafisággal teremti meg a XX. század Budapestjének kereteit. Üzemek községesítése, iskolaépítés, lakásépítés, kültelkek bekapcsolása, új adópolitika, szociálpolitika, kultúrpolitika: a kor Európájában ritka koncepció válik valóra. Haladó fővárosát az úri állam aztán leteperi. De ég valami Vázsonyi és Bárczy ívlámpáiból a mai neonban is. i/