Budapest, 1977. (15. évfolyam)

6. szám június - Vargha Balázs: Lesznai Anna virágai

— Hol? Nem látok rózsakertet. — Itt, balfelöl. Persze, hogy nem láthatod, tíz esztendeje, hogy eltűnt, áldozatul esett Dénes bácsi angolkert-tervező hóbortjának. Azelőtt teraszok törték meg ezt a lankát, a Rákóczi-féle barokk kertek maradványai. Rózsával beültetett varázs-sziget volt itt. Ma is még, ha becsukom a szemem, vagy a ház túloldalán járok, egyszerre csak visszatér ide a rózsakert. Tele kövér, százlevelű virággal. Kelyhiikbe dugom az orromat, prüszkölök a hímportól, sárga tőle a képem, mint régen. Meglátja a dada, ha visszajön . . . Keresem, de eltévedek a rózsakert tekervényes ösvényein." Kaffka Margit regénye, az Állomások is megrajzolja Körtvélyest, de egy hamar búcsúzó vendég, Rosztoky Éva iparművésznő gyors, kíváncsi pillantásai nyomán. Nyitott, nagy ablakán a taraczkai kert küldte be mély, nyugtalanító illatait az ősi jáknak; a bokrok kerekded vonalai lágyan mosódtak bele a pá-A zárójelbe tett két sor — talán nem is szükséges mondanom — visszavált a vers írásának színhelyére, Amerikába. Szecesszió Körtvélyesen nemcsak kerti virágok virítottak, hanem kivarrott virágok is, pompás szlovák paraszthímzéseken. Ezeket gyűjtötte, rajzolta Lesznai Anna, s fogalmazta át kézimunka-fantáziákba. Abban az irodalmi-zenei-művészeti irányzatban, amit összefoglaló névvel szecessziónak szoktunk mondani, hódított a népművészeti hagyomány beépítése a legújabb törekvésekbe. Az eklektika áporodott unalmával megint valamiféle eklektikát szegezett szembe a szecesszió. Mégis mennyire mást alkotott, s mennyivel jobb indoklással! Az eklektika azt a tőkés-mesét testesítette meg, hogy mindenki előtt nyitva az út a gazdagodáshoz. Királyi környezet illúzióját kínálta olcsó anyagokból — sovány pénztárcájú kispolgároknak is. A szecesszió az alkotásnak eladdig feltáratlan titkait próbálta kilesni parasztzenében, néger plasztikában, falusi iparművészetben. A nagyoknak — Bartóknak, Picassónak — annyira sikerült ez, hogy szűk lett nekik a szecesszió tágas birodalma is. De hogy ők is beletartoztak egykor, ki merné tagadni. Lesznai Anna (sok keserves próba és kudarc után) 1948-ban valamennyire révbe ért végre Amerikában. Előadássorozatot tarthatott a New York-i Lawrence Street School-ban a tervezés művészetéről. Előadásaiban az egykori szecessziós hitvallást tágította egyetemes érvényűvé. Elméleti fejtegetéseibe kitűnően beleillettek egykori, körtvél yesi emlékei: „Azok, akik mint jómagam, láthatták az élő népművészetet, azok előtt ismert, hogy milyen bonyolult képekből lesz absztrakt terv. Másrészt e folyamat ellenkezőjét is tapasztalhatták. Láthatták, hogy az egyszerű absztrakt rajzolatok hogyan kapnak új ábrázolási jelentést a primitív képzelet segítségévei. Ez a kettős folyamat kielemezhető a régi rás, vízközi vidék sajátságosan szép estszürkületébe. Most a gyepágyak tüzes virágai felől hullámlott be a nedves, édes szél; beáradt a kardliliomok izgató, boszorkányos lelke, melyről Tekla (Lesznai Anna) új versei annyi csodát tudnak ... A liliomokon túl rózsakert következik, aztán angolos, lejtős gyepágyak; terebélyes, magános szép fákkal; tarka lenge bokrok jóleső, képes csoportjaival... Hátrább a vad sűrűség jön, az ősi, taraczkai fák, elbújt csalitok, félénk vízerek, sokezer, titkos fészek . .. Távolabb a tarka, tót falu, halinás, koldus népével, csenevész gyerekeivel... de a házak a kutak, a bádogtetős templomka . .. csupa kép, fehér-piros-zöld, együgyű, friss tarkaság." A Hazajáró verseknek, első verseskötetének párjaként írta Lesznai Anna a Régi honvágy képeskönyvét, 1950 után, az Egyesült Államokban. A honvágya sok budapesti képet varázsolt elő, iskoláskori emlékeket Duna-partról, Körútról, parkról, cukrászdáról. A legendás kertről csak egyet. S az is csak egy „csalfa sugár" fényjátéka. geometrikus minták furcsa neveiből — Menyasszony, Galamb, Kutya, Szarvas, Korona. Mi mindaddig nem érezzük bennük az eredeti elnevezésnek semmi nyomát, mig egy nap képzeletünk működésbe lép és a képzettársítások sora feléleszti az absztrakt terv elveszett értelmét. Önök megkérhetnek például egy tanulatlan parasztasszonyt, hogy másolja le hímzésben egyik absztrakt tervüket. Amikor meghozza a kész munkát, nyugodtan közli: *lemásoltam az ön tervéi, de kijavítottam a „vágtató lovat", vagy « még szebbre csináltam a rózsabimbóján." Ugyanaz a jelenség ez, mint amit a népzene kutatói is leírnak: a jövevény dallamot a maguk közös stílusához igazítják a paraszt énekesek, zenészek. Javítanak rajta. Ügy látszik, hogy Lesznai Anna nem egyszer eltöprengett azon: a versek, hímzések, amiket alkot, igaziak-e. Megérdemlik-e a művészet nevet, vagy csak díszek. Regényének egy-egy pillanata mintha erről a belső tusakodásról árulkodna. Posztimpresszionista festők kiállítást rendeznek a Nemzeti Szalonban, 1910 körül. Köztük Ödönke is, Lizó egyik bizalmas jóbarátja. „Kutas Ödön képei egy összekötő korridor falán lógtak. Ödönke kétségbeesetten szemlélte saját képeit. Nem szeretem őket — motyogta Lizának, de most már késő, nem vehetem le a falról. — Kár is volna — biztatta Lizó őszintén. — Olyanok, mint a keleti szőnyeg, díszítik a falat. — Dekoratív? Ennél rosszabbat nem is mondhatnál." Hasonló esztétikai sértést mond a regényben Pálik Elemér (Fülep Lajos) Lesznai Anna költészetéről. „A versei olyanok, Lizó, mint egy cifrán fonott kalács... Az ember nem mindig tudja, honnan búvik ki egy-egy sor, és hogy milyen részek függenek össze." A társaság gonoszkodásnak minősíti Páliknak ezt a hasonlatát, mire ő tovább fejtegeti a gondolatot, mostmár nemcsak Lizót (Lesznait), hanem Leonát (Kaffkát) is megsértve: „De hadd magyarázzam meg, amit mondani akartam ... A látszólagos zűrzavar rejtett értelemmel gazdagítja ezeket a verseket. A szó több irányba sugárzik ki, nem úgy, mint magánál, Leona. Ha verset ír, meglátszik, hogy maga milyen kitűnő prózaíró. Leona elsápadt. Lizó sem örült már a bóknak. Visszagyömöszölte kéziratát a retikiiljébe. — Azt hiszem, még dolgozom rajtuk." Miért tudja Lesznai Anna ilyen élesen visszaidézni a jelenetet, a kéziratok zavart visszagyömöszölésével együtt? Mert ez a kis vita azt a pontot érintette, amire ő mindvégig a legérzékenyebb volt. A baráti körben is tovább hullámzott a kérdés: dekoratív-e, csak dekoratív-e a költészete, a művészete. Vészi Margit 1924-ben Rómából írt levelet Hatvany Lajosnak. Míg írta, egy képre esett a tekintete, a körtvélvesi házra, amelyben „láthatatlanul, ott vagyunk mink is, nagyon fiatalon, nagyon gőgösen, magunkbiztosan, bőrünkbe nem férőén". Természetes, hogy Körtvélyes után Amál (Lesznai Anna) is felbukkan a levélben: „Ott tartok, ahol szegény Amálunk tartott a Pasaréten : «5 mert kertem van, nem lehet kertem az egész világt — és a gyönyörű, renaissance-arabeszk sor szimmetrikus kacskaringó) ú, középen csúcsosodó: 1 Áldott elérés ára érett megállás. » így énekelt Amálunk — és nem tudott megállni. Én állok és örülök a kertemnek." A második verssor, amit Vészi Margit idéz, valóban meghatóan tökéletes, ritka szimmetriájú, szómágiás találat. De hogy Vészi Margitban a Lesznai-vers renaissance-arabeszk képzeteket kelt, ahogy Fülep Lajosban meg lakodalmi kalács emlékét — ez mutatja a megrögzött minősítést: Anna dekorátor, a költészetben is az. Két összegzés 1948-as előadássorozatában felelnie kellett arra a kérdésre: mi a létjogosultsága az iparművészetnek a nagy művészet mellett. „Kimerítő és rémítő lenne állandóan a nagy mesterek alkotásai között élni, Michelangelo freskóinak közelében ebédelni, Bach zenéjére mosakodni és öltözködni, és számolás közben Shakespeare szonetteket hallgatni. Valamiképpen meg kell tartani lelkünkben a vasárnapot, és fel kell dolgoznunk a müvek jelentését. De az iparművészet, akár faliszőnyegről van szó, akár egy remek kávéskannáról, arra született, hogy életünket szolgálja ... A díszítés a tárgy szolgája, mint a tárgy is a maga módján bennünket szolgál. Ez a kétszeres rabság határt szab, jellemző az iparművészet sajátos célkitűzéseire, amely motívumait és ábrázolásmódját ezeknek megfelelően választja ki." Ezt a mértéktartó bölcsességet azonban meg kellett cáfolnia, hiszen több volt ő mint tervező, mint használati tárgyak felékesítője. A száműzetésbe magával vitt hazai paraszthímzések és a magakészítette virágos párnák neki tündérszóval beszéltek. Egyik utolsó versében, a Táltos reményben ezt írta: „Kamrámba térve kincseimmel játszom tündér hozta rég keresztelőmre mit kezdjek velük megmondta előre: „Mire kifogytál tettekből és csókból úgy ezeket vedd elő a fiókból. Szivárvány selymét színszálakra fosszad föld kerekségét is képekre osszad magányos szóból szőjél olyan kelmét mi a gyermeknek, ha felnőtt is kell még. Ha télen hideg széllel verekednél . magyar szó rőzselángján melegedjél ütem patakján rímek rengő hídján dajkamesék hónába menekedjél." Nyárvégi dél a lesznai kertben. Makulátlan kék ponyváról pottyan a nap, ablakom rácsán keresztül bukfencét veti szobámba, ügyes bohóc, tornázik meztelen ágak libegő karján, rázza arany rongyát, tányéroz a bámész fellegek kön, Sárguló hársfák tallérja penegve hull feléje. Százsugaras újja gyorsan felkapja bérét, a háztetőre szökken, hol hárfát pengetve táncol. Szellő se szóljon: most jő a remek bűvészmutatvány ( . . .őszi, sovány nap, vénülő bűvész, ma feléd se nézek!) (Idegen piac terén unom a cirkuszt.) 23