Budapest, 1977. (15. évfolyam)

6. szám június - Germanus Gyula: Emlékeim között, otthonomban

Rabindranath Tagoréval, 1930-ban Mint elsőosztilyú matróz, a Duna nevű hajón (1939) hogy menekültek, valahonnan délről jöttek, és valamikor gazdagok voltak, de most szegények. Néhány év múlva elutaztak külföldre. Hosszú évek teltek el. Szüleim lakást cseréltek, a Wesselényi utcába költöztünk. Akkor tudtam meg, hogy gyermekkori, Dob utcai szerb ismerősünk Párizsból családjával hazatért Szerbiába, Belgrádba, ahol Karagyorgyevics Petár néven királyi trón várt rá. Wesselényi utcai lakásunk a Dob utcaihoz képest előkelő volt: ablakai nem az udvarra, hanem az utcára néztek. Nekem és öcsémnek azonban kis udvari szoba jutott csak, de ez az udvar sokkal meghittebb és nekem érdekesebb volt, mint a zajos utca. Ekkor már középiskolába jártam. Este a mennyezetről függő petróleumlámpa fényénél lelkes izgalommal olvastam végig a francia irodalom kincseit. Az új gondolatokat magamba szíva, én is irni akartam. Naplót vezettem kis életemről. Ez az élet nem csak megfigyelés és adathalmaz gyűjtése volt, hanem gondolatoknak az elrendezése és az érzések világába való behelyezése. Ablakom a szomszédos dohánygyár kertes udvarára nyílott. A téli éjszakákon, ha kitekintettem, szemem kísérte az éjjeli őr körjáratát, ak> a gyárra vigyázott. A latin, görög, olasz és az orosz irodalom költői remekeit német fordításban olvasva ismertem meg. Az emberi fájdalom, szenvedés és a hiú vágyak csalódása mint élő valóság testesült meg a kis szobában, Puskin, Lermontov, Nyekraszov, Tolsztoj műveinek hatása alatt. Ha elmerengtem a sok irodalmi hős sorsán, halk sóhajjal kinéztem a kerti udvarra, ahol az éjjeli őr kis lámpással a kezében vigyázott tűzre, vízre vagy emberi rossz szándékra. Ez a kis szoba ma már csak az emlékemben él. Ebben tanultam azután, évek múltán, latinul, görögül, törökül, perzsául, arabul. A második világháborúban a ház elpusztult és vele a Síp utcai dohánygyár épülete is. • jaw 17