Budapest, 1977. (15. évfolyam)

6. szám június - Földes Tamás: A népbüfétől az ételbárig

kettőnél van különbség. Más az anyagnorma. A pincérek 12—16 dekányi húst szervíroznak elénk, az önkiszolgáló pultjáról csak 10 deka húst, viszont bőségesebb köretet viszünk az asztalunkhoz. Az alap-haszonkulcs mindkét II. osztályú étteremben 88 százalékos. Egyazon napon a bécsi tányérhús az Erzsébet sörözőben 12,60-ba, a Hallóban 8,10-be került; a sólet füstölt tarjával 24,10, illetve 15,90. A szárnyas-ételek közül mind az Újházi tyúkleves, mind a házi rizses csirke fele áron szerepelt az önkiszolgáló étlapján. A sólet egy darab főtt tojással viszont a sörözőben olcsóbb 80 fillérrel. Hogyan is kezdődött? Pergessük vissza a naptárt negyed századdal. Kezdetben voltak a népbüfék: a Körtéri, a Boráros téri, a Tejvendéglő, az llkovics. Állva ettük ott — valóban fillérekért! — az egy tál ételt: a gulyáslevest, a paprikás krumplit, a vékony pénztárcákhoz méretezett szerény ebédet. A tányér műanyagból készült, a kanál meg a villa (kés biztonsági okból többnyire nem volt) alumíniumból. E népbüfék helyén nyíltak meg a hatvanas évek első felében az immár más kategóriájú önkiszolgálók. Ezekben már — ha szorosan egymás mellett is, ha egyesek kabátban is — ülünk. Az asztalok valódi vagy mű-márványból készültek, a szeszes italoknak (a sör kivételével) és néhol a cigarettának is okos rendelet parancsol tilalmat. Felszabadulásunk huszadik évfordulóján, 1965. április 4-én, az akkori Budapesti Vendéglátóipari Tröszt valamenynyi vállalata egy-egy rossz hírű, kis alapterületű kocs-Csigó László felvételei 11