Budapest, 1977. (15. évfolyam)

1. szám január - P. Szűcs Julianna: Vaszary lokomotivja

P. Szűcs Julianna Vaszary lokomotívja Néha nem lehet megkerülni a közhelyeket. A legtöbb Vaszary Jánosról szóló írás említi a festőnek egy hírhedtté vált mondását: „A kialakuló művészethez több köze van egy lokomotívnak, mint Raffaelnek." Az írások többséfje viszont csak annyit vizsgált: vajon ez az állítás a huszadik században bűnnsk, netán erénynek minősül-e, javára szolgált-e ez a hitvallás egy magvar festőnek, netán ártott művészetinek? Azon már lényegesen kevesebben töprengtek, hogy ez a polgártpukkasztó kijelentés milyen viszonyban állt magával a Vaszary-életművel, a hazai piktúra egyik legkülönösebb, legrendhagyóbb teljesítményével. Annyit elöljáróban: ez a különös teljesítmény talán éppen abból fakadt, hogy a „lokomotívról" meg „Raffaelről" szóló tétel a sajátmaga számára inkább vágyálom maradt. Életművének még mindig több köze volt a művészettörténeti jelenséghez, semmint szerette volna. De a nyugtalanság, o vá'tozékonysdg állandó vállalása ezt a „lokomotív-ideológiát" — legalábbis etikailag — hitelesítette. Nem mindenki számára egyformán meggyőzően. Gondoljuk meg, volt, aki festőnkről így beszélt: „Ez a Vaszary olyan, mint az a ló, amelyik minden pillanatban egy másik zabos zsákba rakja az orrát, mielőtt az előbbit megette volna" — és ezt nem kurzusművész, nem egy megrögzött konzervatív mondta, hanem az a Medgyessy Ferenc, akit a maga módján legalább annyira lenyűgözött az úi formalátás, mint azt, akit éppen megrótt. Ám Vaszary valóban lokomotívként értékelte a modern művészet szerepét, olyannak, amely mindig előremegy, minden új stílus újabb megtett kilométer a haladás útján, és minden haladás, ami nem akadémizmus. Nem nehéz észrevenni: ez a formájában futurista hasonlat voltaképpen a polgári reformnemzedék optimizmusát fejezte ki. Vaszary lokomotívjának ezért volt minden állomás jó, amely elfelé vezetett a „bitumos", ragadós müncheni pilotizmusból, Benczúr úri pompájából, a provincializmusból, a „maradiságból". Túlságosan könnyű lenne ma azt írni: Vaszary a Fekete bivalyok (gobelinterv, akvarell, 1904 körül) társadalmi haladást összetévesztette a divat haladásával, s a konzervativizmus vagy modernizmus ál-alternatívájára építve egész életében nem tett mást, mint az utóbbi serpenyőbe rakosgatta csillogóbbnál csillogóbb műveit. A tényállás azonban ennél sokkal bonyolultabb. r Es minden bizonnyal ezt a sokkal bonyolultabb valóságot tetten is lehetérnia Magya r Nemzeti Galéria kiállításán, amelyet mostanában rendeztek akvarelljeiből és rajzaiból. E kétszáz különféle erejű és különféle ihletettségű lap ugyanis többet árul el alkotójának valódi karakteréről, mint a frisseséget, eredeti szándékot gyakran lekerekítő táblakép. Például alig találni másutt nyomot igazi akadémikus iskolázottságáról, a hibátlannál is tökéletesebb rajztudásáról, mint itt a kisműfajok között. Pedig tudnunk kell, hogy honnan dobbantott, látnunk kell, hogy éppúgy tudott correggiós vöröskrétarajzot művelni, édeskés „Nőt lepkével" figurázni, mint a többi eklektikus festő-mester. Életrajzából ismerjük: rövid müncheni periódusában őt is elkapta a Bastien-Lepage-féle tejfölfestészet. Maradt is a képek között nyoma: figyelőszemű, finom önarcképe. Akvarelljeinek egész sora tudósít viszont arról, hogy valójában :Tiit is jelentett ez a gyöngyházrealizmus, mennyit vett át az igazi francia impresszionizmus színdús és gátlástalan látványfestészetéből, és mennyit másított azon. Aztán itt van a Vaszary-féle szeceszszió! Az, amelyik egycsapásra egyenrangúvá tette a nála hat évvel idősebb, sok mindenben tapasztaltabb és mélyebb Rippl-Rónaival; azok a gobelinek, amelyeket még a Vaszaryval oly hűvösen elbánó Fülep Lajos is művészetünk javaként értékelt. De csak az akvarellben megoldott gobelin-tervekből derül ki, hogy a tyúkok és bivalyok, a cicák és borozók eredetükben sokkal jobban kötődtek a figura információs tartalmához, mint a körvonal dekoratív erejéhez. Dehát melyik voltaképpen az igazi Vaszary? Hatásos válasz lenne, hogy mindegyik és egyik sem, de ez éppoly tévedés, mintha reformerségét is tagadnánk, pusztán azért, mert nem volt művészet-forradalmár.