Budapest, 1977. (15. évfolyam)

5. szám május - Gábor Eszter: Az OTI pestújhelyi munkás-kórházának modern személyzeti háza (1936)

különbség volt abban, hogy a konyha alapterülete kicsi, kb. 5 m2

. A konyha ezekben a lakásokban nem tartózkodási hely, csupán a főzés színtere, még az étkezést is áthelyezték a szobába, és ennek egyszerű lebonyolításához adtak segítséget az áttálaló szekrénnyel. A tisztviselők részére épített kétszobás lakások a korszak kisebb igényű polgári lakásaihoz állottak közel. Alapterületük valamivel nagyobb az altiszti lakásokénál (kb. 65 m2

), alaprajzi elrendezésükben kevesebb az újdonság. Az előszoba a lépcsőházból nyílik, innen közvetlenül megközelíthető (a kamra kivételével) az összes helyiség: a két lakószoba, a fürdőszoba, a konyha és a W. C. A nagy lakószoba 4x6 m,a kisebb, amely előtt loggia fut végig, kb. 3,20 x5 m. Mindkét szobában széles nyílás van, a kicsiben háromszárnyú, a nagyban hatszárnyú, kétoldalt beforduló sarokablak. A fürdőszoba kényelmesen tágas, benne nagy kád. A konyha is nagyobb, mint az altiszti lakásokban, kb. 7 m2

. Érdemes megemlíteni, hogy a tisztviselő-lakások konyhája nincs közvetlen öszszeköttetésben a lakószobával, így a kiszolgálást megkönnyítő „áttálaló" szekrényt itt nem alkalmazhatták. Amennyiben feltételezzük a tervezők következetes tudatosságát — ez, azt hiszem, Molnár és Fischer esetében feltétlenül jogos —, felmerül a kérdés: mi indokolja a konyhák elhelyezésének különbözőségét a két lakástípusban? A szóban forgó építészek munkásságában mindig nagy szerepe volt a házimunkák megkönnyítését célzó racionalizálásnak. Az altiszti lakások esetében ez a szempont érvényesült. A tisztviselő lakások tervezésénél, úgy látszik, engedtek a polgári lakásoknál szinte kötelező előírásnak — a fürdőszobának a hálószobából kell nyílnia —, ezért a konyha szükségképpen távolabbra került. A tisztviselők körében nagyobb szerepe volt a konvenciónak, az építészek ilyen igénynek adtak helyt. S talán kevésbé ítélték fontosnak ebben az esetben a háziasszony munkájának megkönnyítését, mint a feltehetően munkával megterheltebb altiszt-feleségek esetében. A harmadik „lakástípus" ismertetése előtt idézzük ismét a tervezőket: „A két felső emeletet koüsktívház-szerűen a személyzet lakja. Itt nagy gondot fordítottunk arra, hogy mindegyik szoba tökéletesen egyforma méretű és egyaránt jól tájolt legyen. Mindegyiknekvan egy kis előtere, beépített szekrénnyel és mosdóval. A folyosók tágasak, derűsek és vi lágosak,ezekből nyílnak a W. C. csoportok és a fürdők, valamint az ebédlő- és társalgószobák, hozzájuk csatlakozó ételmelegítő konyhákkal, amelyekben 6—6 db kis elkülönített dolgozóhely » » van. A két felső szinten emeletenként 14 egyszobás-előteres lakóegység épült, a középfolyosó keleti oldalán tíz, a nyugatin négy. A nyugati oldalon helyezték el a fent már említett 2—2 W. C.-együttest és fürdőhelyiséget, valamint a 2—2 ebédlő-konyha csoportot. A lakóegységek a kb. 3 x4 méteres szobából és a kb. 1,20x3 méteres előtérből állottak. Ezekben a szobákban is faltól falig ablak volt a keskenyebbik oldalon. A lakóegységekben 2—2 személy lakott. Magyarázatra szorul talán a tervezők idézett szövegében szereplő „kollektívház" kifejezés. A bevezetőben már említett CIAM csoport 1931-ben az őszi Háztartási és Lakberendezési Vásáron egy itthon addig merőben szokatlan tervvel mutatkozott be, az úgynevezett Kolházzal. A Kolház a szokásostól alapvetően eltérő életformát feltételező építmény terve volt. Nem léteztek benne elkülönült családi lakások; a legtöbb életfunkciót — étkezés, gyermeknevelés, társasélet — kollektíven kívánták megoldani, míg a minden felnőttnek tervezett külön szobával az elvonulást is lehetővé tenni. A házaspárok számára elképzelt alapegység az ún. lakó-háló cella-pár volt: két egyszemélyes kis szoba, közöttük az azokat összekötő-elválasztó fürdőszobával. A földszinten elhelyezett nagy éttermen kívül minden emeletre terveztek főző-és ebédlőfül ke együtteseket. Az 1931-es Kolház-terv lényegét tekintve utópia, hiszen nem aktuális igények kielégítésére szolgált. Olyan társadalmi modellt tételezett fel, amely az adott időben még a Szovjetunióban sem volt valóságos, nemhogy Magyarországon. (Molnárék mentségére szóljon, hogy a kérdés akkor nemcsak őket, hanem Európaszerte sokakat foglalkoztatott; hasonló terveket ismerünk a Szovjetunión kívül pl. Csehszlovákiában, 1930-ból.) Az utópiának a valóságos igényekhez transzponálása volt a pestújhelyi személyzeti ház munkásszállás része. Ebben az esetben a Kolház nyújtotta előnyökből — nagy közösségi helyiségek, szolgáltatások — sokat el kellett hagyni, még a minden személynek jutó külön szoba sem volt megvalósítható, de az alkalmazottaknak a munkahely által nyújtott elhelyezésére minden eddiginél színvonalasabb megoldást adtak. Végezetül néhány megjegyzés az épület megformálásáról. Az első, ami a pestújhelyi épületet környezetéből és az egykorú hasonló jellegű épületek közül kiemeli: tiszta megjelenése. Az épület tömege zárt, homlokzatait nem töri meg malterdíszítés. Az építészek a homlokzati sík osztásának csak egy módjával éltek: a falfelület és az ablakok váltakozásának ritmusával tagolták az épületet. Az utcai homlokzaton a falfelületet három, az udvarin két végigfutó ablaksáv tagolja. A fehér falon az üvegek sötét sávja már önmagában megnyugtató ritmust ad, ezt a ritmust az utcai front jobb szélén a tisztviselő lakások lakószobáinak előreugró tömege, majd a loggia hátralépése teszi hangsúlyossá. A homlokzat öt nyílás szélességben egy síkban fut, a hatodik nyílás előre, a hetedik, emeletenként, félmagasságig hátralép, ez lezárja a szűkszavúan kezelt homlokzatot. A hatáshoz hozzájárul az előre-hátralépő felületek fény-árnyék játéka is. Hasonlóképpen fény-árnyék hatást ad az udvari fronton a fedett teraszok sora, a felettük futó sík felülettel éles kontrasztot alkotva. Az épület legemlékezetesebb jellemzői az ablaksávok, a végigfutó nagy üvegfelületek. Ezeknek szerepe nemcsak homlokzatformáló jelentőségű, hanem elsősorban a szobák összekapcsolását szolgálják a külső természettel. Az ablakok szokatlanul nagy mérete — minden szobának egyik fala teljes szélességében üveg — ellensúlyozni hivatott a szobák viszonylag kis méretét; a beáramló sok fény látszólag megnöveli a teret, és a kitekintés lehetőségével együtt a lakókat megvédi a beszorítottság érzésétől. De a nagy ablakok és az általuk osztott, tisztán szerkesztett épület jelentősége talán több is ennél: így realizálódott az alkotók napfény, szabad levegő, tisztaság és áttekinthetőség iránti vágya és ezen át a problémák racionális megoldhatóságába vetett hite is. Az OTI pestújhelyi munkáskórházának 1936-ban épült személyzeti háza felette állt a kor szociális létesítményei színvonalának. Lakásként is, szállásként is többet nyújtott a megszokottnál. Külső meg jelenésében pedig — nyugodtan mondhatjuk — európai színvonalon állt, szinkronban korának java építészetével.