Budapest, 1977. (15. évfolyam)

5. szám május - Budapest vázlatos térképe

Csigó László felvételei akárhogy is nézem, eltart vagy negyven percig. Ha lefoglalja valaki a liftet, akkor az idejövőknek gyalog kell felmenniök. És a házmesternek is kell valamiből élni. Szóval a liftpénz . . . Ha kifizetik? Az egészen más, úgy rendben van a dolog. Mennyire általánosítható ez ? Eléggé. Enyhébb és keményebb változataira sok a példa. Van, akinek a költözködés kényszer, időleges kényelmetlenség, s van, akinek szakma, kenyérkereset. Az utóbbiak vannak kevesebben. Sőt egyre kevesebben. Mert ki jelentkezik ma szállítómunkásnak ? Már a kisiskolásokat is azzal ijesztgetik: „Ha nem tanulsz fiam, elmehetsz trógerolni!" A trógerolás""És a tróger között pedig sokak szemében igen kicsi a távolság. Valóban így lenne ? Scheibner Károly 1949 óta dolgozik a „szakmában". (Az idézőjelre még visszatérünk.) A Gagarin brigád vezetője. Ennek az együttesnek a tagjai — Kövér Gyula, Lovász Csaba, Drixler József, Markovics Dezső, Palákovics Ferenc és Rakitánczki Frigyes — névjegyet nyomtattak, amit a munka végén az ügyfél kezébe adnak, mintegy garanciaként. Nyílt kártyákkal játszanak; ha valami baj adódik, ők vállalják a felelősséget. A brigád összetétele állandóan változik, mert aki itt megállja a helyét, maga is brigádvezető lesz — másutt. Ez jó is, meg rossz is. — Belejön valaki a munkába, s máris meg kell válnunk tőle — mondja a brigádvezető. — Az új emberrel meg sok a gond. Mert nem elég, ha valaki acélizmú. Én azt mondom: első az udvariasság. Nézze, nem akarok nagy szavakat használni, de ez bizalmi állás. És az ügyesség. A mai lépcsőházak szűkek, a bútorok meg rendszerint nagyok. Van baj bőven. Kövér Gyula nem bírja megállni szó nélkül: — Aki azt mondja, hogy a cipeléshez nem kell ész, az hazudik. Jó, jó nem szükséges hozza doktorátus, de a puszta erővel nem sokra megy az ember. Volt itt már igen erős legény, aki két hét múlva megszökött. Akárhogy is nézzük, ez szakma. Illetve mégsem. Ma még nem ismerik el annak, noha éppúgy vannak mesterségbeli fogásai, mint bármely más foglalkozasnak. Ez a méltánytalanság nem csupán anyagilag érint bennünket, hanem sérti önérzetünket is. Bár a rakodómunkás megjelölés az utóbbi években szállítómunkássá szelídült, mégsem írhatjuk a megfelelő rubrikába azt, hogy szakmunkás. Ugyanakkor nálunk is megrendezik a „Szakma ifjú mestere" vetélkedőt . . . Drixler Jóska például tavaly első díjat nyert. — Hogyan fogadjak az ügyfelek a szállítómunkásokat ? — Sokféleképpen. Az először költöíködők kissé szertartasszerűen, pedánsan összecsomagolva, akik gyakorlottabbak, már könnyedebben, „majd ők összepakolják a dolgokat"alapon. S akadnak olyanok is, akiket mi ébresztünk. Ma már az emberek többsége megbízik bennünk, jóformán a kocsihoz sem jönnek le. Pedig tíz évvel ezelőtt volt olyan család, amelyik minden lépcsőfordulóban egy-egy rokont állított megfigyelőnek. A gondok akkor kezdődnek, amikor a liftet szeretnénk igénybe venni. Az új lakótelepeken még jóformán meg sem állunk, amikor az éber földszinti lakók valamelyike már pánikszerűen rohan a gondnokhoz, hogy lezárassa a felvonót, mondván, az nem ilyen célokra való. Aztán a bútorok, főleg a nagyobbak . . . Szerencsére van közöttünk asztalos s, ha az ügyfél beleegyezik, szétszedjük. — Reklamáció? Embere válogatja. Saját hibánkat természetesen elismerjük. De akadnak olyanok, akik rajtunk szeretnének keresni. Némelyek sötét lakásból költöznek világosba, s csak most veszik észre bútoraikon a régebbi keletű repedéseket, karcolásokat. Sőt előfordult, hogy perzsaszőnyeget követelt rajtunk az, akinek a padlóját csupán rongyszőnyegek borították. — Tavaly történt emlékezik a brigádvezető , hogy egy nehéz rekamiét kellett felcipelnünk a negyedikre. Szétszedtük, mert egy darabban nem fért be a kapun. Amint csavarozzuk, látom ám, hogy a lécek közül kiesik három kisebb csomag. Harmincezer forint. Odaadnám a férjnek, de ő csak szabadkozik, neki nem volt soha ennyije, biztosan viccelek vele ... Kiderült, sejtelmük sem volt a dologról, pedig elég régen vették, mégpedig használtan. Eléggé feledékeny ember lehetett a régi tulajdonos . . . A férj még mindig nem tért magához, amikor a feleség már nyugodtan eltette a pénzt. Kövér Gyulával is történt hasonló: — Egyedülálló, többgyermekes édesanyát költöztettünk. Szétszedtünk egy hármasszekrényt, amikor a felső polc mögül leesett néhány ötszázas. A szegény asszony azt sem tudta, sírjon-e vagy nevessen. Teljesen megfeledkezett róla. Egyébként mindig találunk valamit: jeggyűrűt, ékszert, tört aranyat, poloskát . . . — Mert bizony az utóbbi is előfordul — jegyzi meg Palákovics Ferenc. — Olyankor aztán fertőtlenítünk. Különben fogadtak már bennünket fejszével és égő benzines dobozokkal is. Önkényes lakásfoglalókat kellett kiköltöztetnünk. Valódi ostromállapot volt. A végén még a lakás is kigyulladt. — Az is megtörtént, hogy férj-feleség hullarészegen „várt" bennünket — mondja Drixler József. — A férfi nagyjából kezelhető volt, őt és a bútorokat vittük. Feleségét már a mentők gondozták. Van a szállítómunkások között olyan, akinek az apja, sőt a nagyapja is bútorszállító volt. Változatos foglalkozás. Keresni is lehet vele. A többség ötvenegynéhány éves korában abbahagyja. Persze attól is függ. ki hogyan él. Az alkohol a legrosszabb segítség. Vannak, akik csak későn jönnek rá. Amikor a brigád útrakelt, Petrenka Zoltán üzemegységvezető csöndesen csak annyit jegyzett meg: utánpótlás híján ezt a szakmát is vagy nagyon meg kell fizetni, vagy néhány év múlva akadozni fog ez a fontos szolgáltatás. Forgalmas utca. A szállítók dolgoznak, telik a kocsi. A járókelők és a házbeliek bámészkodnak, megcsodálnak egy-két darabot, összesúgnak. A költözködő asszonyon látszik: szégyelli magát, határozottan zavarban van. A munkasok, mintha gondolataiban olvasnanak, szaporázzák lépteiket. Az asszonynak csak az jár a fejében, végezzünk már minél hamarabb, legyünk túl rajta. Valahogy így vagyunk vele mindannyian. Szényi Gábor