Budapest, 1977. (15. évfolyam)

5. szám május - Budapest vázlatos térképe

Beszélgetés Varga Sándor vezető szakfelügyelővel (Emlékszem: ötödikbe jártam, amikor elkezdték az iskolánkban az úszást tanítani. Tornaóra előtt, már a szünetben nagy cirkusz volt emiatt. A nálunk is izgatottabb kísérő tanárok ellenőrizték, hogy van-e oda-vissza villamosjegyünk, aztán nagy hangoskodással, tornazsákot lóbálva, kettes sorban indultunk a Krisztinából. Két megálló volt az egész: a Rudasba jártunk. Hamar benn voltunk a vízben, csak a rövid úszkálás után kezdtük húzni az időt. Előbb a vízből — mert még úszni akartunk —, aztán az öltözőből — mert onnan már hová siessünk? — nem akaródzott kijönni egyikünknek sem. Végül mindig lekéstiik a földrajzóra elejét . . . Aztán elaludt az ügy, maradtunk a tornateremben, mint régen. Talán a tanárok nem vállalták tovább, talán rájöttek, hogy túl rövid a vízben töltött idő, de az is lehetséges, hogy a tél beálltával gondolták meg az egészet: úszás után nem volt hol hajat szárítanunk. Mindez 1965-ben történt.) Az általános iskolákban az úszásoktatás bevezetéséről a Művelődésügyi Minisztérium i960, januárjában kiadott miniszterhelyettesi utasítása így intézkedik: „A fedett medencével rendelkező városokban az úszásoktatás kötelező, ahol csak nyitott medence van, ott önkéntes." 1962-ig a Fővárosi Tanács ingyen úszótanfolyamokat szervezett. Kibérelték a Császár fürdőt, ahová úszni csábították a gimnazistákat, meg a kisebbeket is. Ám az önkéntes- és ingyen-iskola nem volt túl jó ötlet: ha nem sikerült a gyerekeknek előszörremásodszorra fennmaradni a vízen, egyszerűen otthagyták az egészet. A jóindulatú próbálkozás nem sok eredményt hozott. A következő két-három évben tanfolyamot szerveztek a testnevelő tanároknak, amelyen a tömeges úszásoktatásra készítették fel őket. 1965-ben felmérték a budapesti, úszás tanítására alkalmas vizeket. Nemcsak a közfürdőket, a vállalati uszodákat, de még a víztárolókat is lajstromba vették. Az ötödikeseknek elvileg már akkor kötelező volt úszni tanulniuk, mégis csak hatezren jutottak el a vízig. Igen, emlékszem erre az adatra — mondja Varga Sándor, a Fővárosi Pedagógiai Intézet vezető szakfelügyelője —, körülbelül hatezer gyerek tanult úszni. De nem feltétlenül év közben: inkább a szorgalmi időszak végétől a bizonyítványosztásig. Ez tényleg csak a csírája volt a mostani oktatási formának. — Ön sokat tud az iskolai tanuszodákról. Kijár az iskolákba, végignézi az órákat, sőt az uszodaépítési mozgalom elindításában is nagy részt vállalt. Hogyan emlékszik vissza a mozgalom kezdetére ? — Akkoriban még központi, fővárosi irányítás volt. Ez elsősorban a gimnáziumokra vonatkozott. Kézenfekvőnek látszott, hogy a rendelkezésünkre álló pénzből elsősorban ők húzzanak hasznot. Az ötvenes évek végén szakkörszerűen oktattuk az úszást, és nemcsak úszással, hanem vívással, tornával és ki tudja még milyen sportágakkal is foglalkoztunk. — Elég volt a pénz erre ? — Edzőkre, uszodabérletre, ilyesmire körülbelül 350 ezer forintunk volt. Kibéreltük a Császár fürdő egy részét, meghirdettük az iskolákban, hogy van ilyen tanfolyam, aztán jöttek a gyerekek . . . Nem volt semmiféle központilag meghatározott tematika, azt sem lehetne pontosan megmondani, hányan tanultak meg így úszni. Az évi hatezer résztvevő azért körülbelül reális. Ez így ment pár évig, aztán szervezeti változások történtek, a pénz is decentralizálódott valahogyan, ez a forma lassan kimúlt. Egy kevés pénz azért maradt, úgy kilencvenezer forint körül. Akkor gondoltunk arra a miniszterhelyettesi leiratra, amely lehetővé tette, hogy a tanítási év alatt is foglalkozzunk úszásoktatással. — Az én diákkori emlékeim szerint ezt nem lehetett könnyű dolog megszervezni . . . — 1968-ig mi még foglalkoztunk a nyár eleji, kéthetes úszásoktatással is. Nehezen tudtuk elérni, hogy a gyerekek pontosan ütemezve váltsák egymást a medencékben. És hány he-A X. Bánya utcai általános iskola tanmedencéjében lyen zajlott ez! Még a XXII. kerületi Szeszgyár víztárolójában is úsztak az ötödikesek . . . — Az 1968. novemberi fővárosi tanácsülésen elfogadták a javaslatot: uszodákat kell építeni az úszásoktatás céljaira. De kifejezett határozat nem született. Bizonyítanunk kellett előbb, hogy ez milyen jó dolog lenne. Először arra gondoltunk, hogy a nagy, régi iskolaépületek alagsorában kell uszodát építeni. Ebben az akkori MTS Budapesti Tanácsa is támogatott minket. Végigjártuk Budapestet, kerestük a legmegfelelőbb helyet, ahol az elsőt megépíthetnénk. Egy olyan uszodát, amivel majd bebizonyíthatjuk, hogy ez a jövő útja. Pedig pénzünk még nem is volt. De azt gondoltuk, jó, ha készen állunk: amikorra lesz pénz, legyen javaslatunk is. Végül a BTS adott pénzt, hogy az elsőt megépíthessük. A Madách gimnáziumra esett a választás. Amikor az alagsoii medence elkészült, mégsem dicsekedtünk vele. Szűk lett, kicsi, alig használható. Szomorúan felavattuk, és kerestük az új utat. — Azután a mezőgazdasági kiállításon feltűnt nekünk a műanyag sertésfiaztató tető. Nagyon tetszett, azt gondoltam: a tető már megvan, még medencét kell hozzá találni. Egyszercsak egy kollégám kezébe került a Castiglione olasz cég prospektusa. Ők kerti műanyag uszodát árultak — Magyarországon az Interag útján. Gondoltuk, ez pont jó lesz majd a gyerekeknek. És égen-földön még ez látszott a legolcsóbb megoldásnak. Vízforgatóval együtt 4^3 ezer forintba került. — Ezzel kezdtük hát. Mire meg-12 Az úszásoktatás biztató kezdetei