Budapest, 1977. (15. évfolyam)

1. szám január - Tamás Ervin: Gyula

Parkrésilet A Városi Tanács épülete nyári kulturális események színhelye. Furcsák történetei is. Hallhatod a százéves Pikó János gátőr botladozó meséit a Körösök rakoncátlankodásáról, nézheted a többezer darabból álló Kohán-hagyatékot, amelynek értéke fölbecsülhetetlen, füledbe jut a volt tanácselnök leváltásának hiteles története, aki sokat tett ugyan a városért, de közben jócskán akadtak botrányos ügyei. A mostani tanácselnök nem gyulai születésű, viszont alig egy évvel idekerülése után már úgy vall a település gondjáról-bajáról, mintha örökké itt élt volna. S emlegetnek egy jómódú budapesti házaspárt is, bizonyos Réti Gézáékat, akik elhatározták, hogy a Dunára néző, gyönyörű fővárosi lakásukban levő minden ingóságukat Gyulára hagyják. Hát nem furcsa történetek ezek? Vártól a várjátékig A várost az első oklevél — 1214-ből — Gyulamonostorának hívja. Mátyás király idejében Nagygyulának nevezik. 1552-ben királyi vár lett. Véggyula vára 1566-ban hősies küzdelem után török kézre jutott. 129 év múltán szabadult fel. Mint fegyverrel visszafoglalt területet, a kincstár vette kezelésbe. 1715-ben újra megyeszékhely, az is maradt 1949-ig. Implom József úgy írja, hogy a lakatlan uradalmat 1720-ban — követelései fejében — Harruckern János György alezredes, császári hadi élelmezési biztos kapta meg, aki a megyét különböző nemzetiségű és felekezetű telepesekkel népesítette be. Megemlítendő még, hogy 1857-ig két Gyula volt: Magyargyula és Németgyula. A vár utolsó ostroma: 1735-ben a szentandrási felkelők akarták elfoglalni — eredménytelenül. A szabadságharc végén Gyulának szomorú szerep jutott. 1849-ben a grófi kastély udvarán a cári orosz sereg előtt 1300 honvédtiszt tette le a fegyvert, köztük a későbbi aradi tizenhárom közül kilencen. A szabadságharcot követő száz évet fokozódó munkanélküliség, növekvő nyomor jellemzi. Gyula 1944 októberében szabadult fel. 1948-ban megalakult első termelőszövetkezete. 1959-ben termelőszövetkezeti város lett. Ennyi a rövidre fogott várostörténet. Érdemes azonban a Gyuláról szóló igaz, sajátos anekdotagyűjteményből is merítenünk. A városban tanult ötvösmesterséget Dürernek, a nagy német festőnek nagyapja és apja is. A XVI. században a gyulai iskola híre jutott messze földre. Itt diákoskodott Szerémi György, majdani történetíró, és Szegedi Kiss István, aki később egy évig tanárkodott is Gyulán. A legszebb magyar históriás ének, a „Cantio de militibus pulchra" (Vitézekről való szép ének) a szemtanú hitelességével meséli el afizetetlen gyulai végvári katonák bugaci lesvetését. Ugyanis a katonák hiába vártak zsoldjukra, így — hogy éhen ne vesszenek — vagy a lakosságot fosztogatták, vagy a török hódoltság területére merészkedtek, szerencsét próbálni. 1716-tól az 1780-as évek elejéig Gyulán és a megyében több mint ötven boszorkányperről tudunk. De ugyanebben az 17