Budapest, 1977. (15. évfolyam)

3. szám március - Megay László: Manzárd variációk - kérdő-jelekkel

donú épületeken végezhető, és olyan társasházakon, ahol az állami tulajdon meghaladja az ötven százalékot. A ráépítéseket lehetőleg az épület felújításával egyidőben kell elvégezni . . . — Ennek az előírásnak a fővárosi lakóházak legtöbbje megfelel. Miért nem halod évek óta az ilyen építkezések ügye? — A lehetőségek szerényebbek, mint a legtöbben hiszik, a kivitelezés bonyolultabb, mint gondolják. A tetőtérbeépítés és a ráépítés csak egyedileg tervezhető. Ilyen akciókat központilag szervezni nem lehet. Ehhez milliárdos beruházás, hatalmas apparátus kellene. A Rákóczi út és a Lenin körút házain látható manzardokban például egy lakás háromszor annyiba kerülne, mint egy házgyári. A nyert lakások pedig csökkent értékűek lennének. — Külföldön ezekkel a belső terekkel jobban gazdálkodnak . . . — Ott a padlástereket azonnal beépítették. Párizsban például az időjárás megengedi szimpla ablakok, vékonyabb falak alkalmazását. Nálunk nem. — Tetőterek beépítésénél nem lehetne enyhíteni az építési normákat? — A mi építési szabályzatunk, csekély módosításokkal, 1937 óta érvényes. Nem enyhíteni — szigorítani kellene a normákat. — A fővárosban sokan élnek szükséglakásokban . . . — Ezt egyelőre kénytelenek vagyunk tudomásul venni, de szükséglakásokat nem építhetünk. A tömeges lakásépítést kell támogatnunk, mert annak köszönhető, hogy ma az európai építési statisztika harmadik-negyedik helyén állunk. — Mi a véleménye arról, hogy mosókonyhák kiutalásához a ház valamennyi bérlőjének hozzájárulását kérik? — Mivel ezek a helyiségek nem tartoznak a bérleményhez, a kiutalás szerintem a HKI-k kizárólagos joga. Más a helyzet a szárítókkal, különösen az új házakban. Ezekben a lakások gyakran olyan kicsik, hogy ott ruhát szárítani alig lehet. Más kérdés, hogy tapasztaljuk: a szárítókat itt sem használják. Az elhangzottak szerint, a minisztérium általában nem örül a tetőtérbeépítéseknek. S mégis: nyolc éve például a Villányi úti ÉVM szolgálati lakások közül nem egyet tetőtérbeépítéssel sikerült bővíteni. Két új szoba ára akkor hatvanezer forint volt. Ezután Vallyon Istvánt, a Fővárosi Tanács városrendezés' főos7tályának helyettes vezetőjét kerestem fel. — Foglalkozik-e főosztályuk valamilyen formában a tetőtérbeépítések ügyével?— kérdeztem. — Mivel Budapesten ez nem jellemző építési forma, gyakorlatilag nem — válaszolta. — Mi, másodfokú építési hatóságként, fellebbezéseket bírálunk el. Függetlenül attól, hogy mosókonyháról, padlástérről vagy egyébről van szó, a 10/1969-es ÉVM rendelet alapján járunk el. Lakásnál például kötelező a 265-ös belmagasság, engedményt nem tehetünk. — Van-e főosztályuknak határozott állásfoglalása a tetőtérbeépítésekről7 — Nincs, nem is lehet. Mi nem vagyunk ingatlantulajdonosok. A területnek mégis van gazdája? Az Ingatlankezelési és Építési Főigazgatóságon Augusztin István fogadott. — A „nem lakás céljára szolgáló helyiségek" lakássá alakítása — mondta — engedélyezés szempontjából egyszerűbb esetnek számít, mint a tetőtérbeépítés vagy a ráépítés. Elsősorban az IKV tulajdonosi hozzájárulása és egy előzetes tanácsi bérlőkijelölés szükséges. Az engedélyezésnek valóban feltétele azonban a ház valamennyi bérlőjének hozzájárulása. Ezt megszerezni csak a legritkább esetben sikerül. Az ügy ilyenformán legtöbbször az IKV-ig el sem jut. Sok lakást nyerhetnénk, ha a lakók kötelező hozzájárulására vonatkozó előírást másként értelmeznénkvagy megváltoztatnánk. Meggyőződésem szerint az IKV-k támogatnának egy mosókonyhaakciót, mivel az új lakások növelnék a lakbérbevételt, javítanák az épületek általános állapotát, ha mással nem, azzal, hogy csökkenne az elhagyott, elhanyagolt helyiségek száma. — Más eset a ráépítés — folytatta Augusztin István. — Ennek hőskorában — tíz esztendeje — az volt a gyakorlat, hogy az intézmények, vállalatok megjelöltek egy nekik tetsző házat. Ha az építkezés műszakilag vagy városképileg nem volt kifogásolható — építkezhettek. Sajnos, olykor károkat, a lakóknak pedig bosszúságot okoztak. Épp ezért a 7/1971-es ÉVM—PM rendelet előírta, hogy csak a kezelő szerv: a HKI, s az is csak az épület felújításával egyidőben végezhet ráépítést. Ezzel megszűnt az IKV-k közvetlen érdekeltsége. A következmény: az így nyert lakások száma lényegesen csökkent. A 9/1976-os ÉVM—PM rendelet e tapasztalat birtokában született. Könnyítéseket tartalmaz, visszaállítja azt a gyakorlatot, hogy bizonyos feltételek mellett vállalatok és intézmények anyagilag támogathatnak ráépítéseket. Az így létesített lakásokra a vállalat a kerületi tanácsoktól bérlőkijelölési jogot kap. Lényeges könnyítés, hogy indokolt esetben nem kell a munkálatok megkezdését és a teljes épületfelújítás idejét egyeztetni. Tény, hogy a fővárosban 1971 és 1976 között emeletráépítés gyakorlatilag nem történt. Az új szabályozás hatását még nem volt módunk lemérni. Feltehető azonban, hogy az intézkedés javít a jelenlegi helyzeten. — Mint építésznek, mi a véleménye a padlásterek beépítéséről? — Keleten—Nyugaton a manzardok kihasználása régi és jó gyakorlat. Ami másutt bevált, legalább megpróbálható lenne itthon is. Bár több szakember drágának véli az ilyen építkezést, sok esetben jó lakásokhoz juthatnánk így, és olcsón. Ez az a terület, ahol új anyagokat és technológiákat próbálhatnánk ki. A megoldásnak szerintem több a jogi, mint a műszaki akadálya. Az előbbieket kellene megszüntetni. Az Ingatlankezelő Vállalatok mint tulajdonosok, elvben érdekeltek a tetőtérbeépítésben, az emeletráépítésben. A valóságban már kevésbé. Szalai István, az XII—I. kerületi IKV helyettes műszaki igazgatója mondta el a következőket: — Az emeletráépítésekről megjelent 9/1976-os ÉVM—PM rendeletet általában a korábbi tilalmak feloldásaként értelmezik. Kibocsátása óta számos ilyen építési kérelmet kaptunk. A kezdeti tartózkodás után ezekre általában megadtuk az elvi tulajdonosi hozzájárulást. Az új jogszabály szerint azonban a tervezési költségeket a javításra, felújításra szánt összegből nekünk kell fedeznünk. Ezt helytelennek tartjuk. Vállalatunk jóváhagyott ötéves terv szerint gazdálkodik. A terv igen feszített. Pénzkeretünk, melyet rendkívüli munkák elvégzésére fordítunk, az eredeti célra sem elég. A rendelet 11. paragrafusának második bekezdése módot ad arra is, hogy az építtető a teljes homlokzatvakolás, a személyfelvonó és a legfelső födém cseréjének költségeit is ránk hárítsa. Vagyis: igen nagy a ráépítési költségekből a lakóházjavítási alapot terhelő hányad. Ez a körülmény a vállalat és a mindenkori építtető között érdekellentétet támaszt. Sajnos — mivel kevés a szakemberünk — a ráépítési lehetőségeket eddig nem tudtuk felmérni, pedig a tervezéshez pontos címlista kellene. A padlásterek, mosókonyhák felmérése ma szinte reménytelen feladatnak látszik. — Őszintén szólva, nem örülünk a ráépítési akciónak — folytattaSzalai István. — Atapasztalataink általában rosszak. Az építkező vállalatok korábban sem mindig tartották be az előírásokat. így volt a XII. kerület Márvány utca 31-ben is, ahol a Ganz gyár építői végeztek emeletráépítést. Mivel meghagyták régi formájában az úgynevezett csaposgerenda födémet, az leszakadt. Szerencsére személyi sérülés nem történt, de a javításokat 1,2 millió forintért nekünk kellett elvégezni, mivel a ráépítéssel nyert lakások tulajdonosai mi vagyunk. — Mi a helyzet a nem lakás céljára épült helyiségekkel? Miért szükséges ezek kiutalásához valamennyi bérlő beleegyezése? — Ezt egy fővárosi tanácsi rendelet írja elő. Szerintem a rendelet mechanikus szemléletet tükröz. Volt rá eset, amikor a lakók olyan helyiség kiutalását akadályozták meg, melyről korábban nem is tudtak, lévén, hogy egy igen régi elfalazás miatt oda csak a tetőn keresztül lehetett volna bejutni. — Mi lenne a megoldás? — Mérjük fel valamennyi lehetőséget egyszer s mindenkorra. Tervesítsük a beépítéseket, akár a fejlesztési alap terhére. Valósítsuk meg a jövendő bérlők valódi érdekeltségét. Valakinek e teljes kérdéscsoporttal szervezetten kellene foglalkoznia. Ez lehet akár az IKV is. A terület gazdája ne valamely hivatal legyen, mert megfosztjuk magunkat attól a segítségtől, amit a lakásra várók buzgalma adhat. Végezetül: három, találomra kiválasztott nagy bérház közül az egyiknek a házfelügyelője megengedte, hogy a tetőtérbe lépjek, és megmutatta a mosókonyhát, a szárítót is. A házat a húszas években építették. A padlástér belső legnagyobb magassága legalább hét méter. A tetőszerkezet egy korábbi tatarozás óta kifogástalan. A tűzvédelem miatt szükséges közlekedő utak érintetlenül hagyásával a tetőtérben — ránézésre — két műterem, vagy négy lakás építhető. A mosókonyhához, mely legalább harmincöt négyzetméteres, mellékhelyiség is tartozik. Ennek szomszédságában a régi segédházfelügyelői lakás üres. 12