Budapest, 1976. (14. évfolyam)

2. szám február - Granasztói Pál: Egykori külvárosok

mekkori belvárosi Duna-parti séták során a távolból mindig vágyakozva néztem — akkor még a Petőfi-híd nem létezett, s így a vasúti híd jól látszott a rajta sűrűn áthaladó vonatokkal. Másik célja, hogy lássam a Közvágóhídtól Csepelre, Dunaharasztiba, Ráckevére induló helyiérdekű vonatokat. A sárga villamos odavitt a belvárosi Duna-parttól a Közraktár majd a Mester utcán át, a barna pedig a Kálvin tértől a Lónyai, ma Szamuelly utcán, a Boráros téren áthaladva a Soroksári úton. Ez utóbbin láthattam először a gőzmalmokhoz vezető, fordítókoronggal működő iparvágányokat; keresztben szelték át a széles utat, a vagonok tolatása nem egyszer elzárta a forgalmat. A Soroksári út, ha csúnya is, de már akkor különösen izgalmas volt nekem, hiszen végig a Duna-parti pályaudvar mentén vezetett, még izgalmasabb az iparvágányokról odatolt vagonok fordítása a korongokon. A Közvágóhídhoz érve izgatottan fedeztem fel, hogy a Dunahídra vezető vasúti pálya alatt áthaladva további ilyen felemelt vasúti pályák is keresztezik a Soroksári utat;egyik a Duna-parti kikötőkhöz vezetett, a másik a Belgrád felé tartó fővonalé volt. Mindezt a térképről is tudhattam, de a valóságban izgalmasabbnak tűnt, éppenséggel ha fent az út fölött vonatok robogtak át. Még inkább az, amit ugyanitt láthattam : a hatalmas villamosremiz, rengeteg bevezető sínnel, és a helyiérdekű vasút végállomása, valóságos kis pályaudvar. Ismertem már a gödöllői, a szentendrei helyiérdekűt, másféle, zöld kocsisoraikat, még inkább a budafokit, mely akkor a Gellért térről indult és voltaképpen közönséges, két pótkocsis villamos volt. Már ezek is a még tágabb, még nagyobb város képzetét keltették bennem. De a leginkább ez a végállomás itt, a Közvágóhídnál, ahonnan sokfelé vonat indult távoli és ismeretlen vidékek felé. S sokféle kocsi is — kisebbek, nagyobbak, modernek és ócskák. Alig tudtam betelni velük. Csak valamiféle kötelezettségérzetből mentem tovább a barna villamoson Erzsébetfalváig, de ott nem találtam mást, mint amit már Újpesten, Angyalföldön, Kőbányán részben megismertem. Villamosvonalakkal behálózott, földszintes házakkal szegélyezett csendes, szegényes utcákat — nagy részük poros, kövezetlen volt — s valami fojtogató, lehangoló szürkeséget. A szegénységet, amiről már akkor is sokat hallhattam, az enyhe bűzt, ami az Illatos úti gyártelepek felől áradt. Voltaképpen a nagy kontrasztot a Belváros és a külvárosok között. Mégsem bánhattam meg, hogy ide kiutaztam. Mert a másik úticélom, az összekötő vasúti híd, óriási felfedezésnek bizonyult. Egyrészt azért, mert két különféle híd volt egymás mellett a mai újabb és egy helyén, én pedig a dél felőliről nem tudhattam, mert a Belvárosból, a távolból nem látszott. Másrészt azért, mert a vonatok egymás után dübörögtek át rajtuk, a hidak állandóan remegtek. De legfőképpen az kapott meg, hogy a déli oldalon levő gyalogos járdáról olyan látvány tárult fel, amire nem gondoltam, nem is gondolhattam. Aszélesedő Duna, szemben a Csepel-sziget északi csúcsa, ott elágazóan a kisebbik Duna-ág, balfelől partfalak, vasúti sínek, vagonok, rakodók. Távolabb a csepeli gyárak, a kémények füstölgő sokasága. A partokon uszályok, kitorkoló csatornák. Jobbfelől a holt Duna-ág és benne egy félig elsülylyedt rozsdás hajó, ami szinte emlékműként emelkedett ki kéményével a víztükör közepén. S hajók, vonatok mindenfelé. Nekem akkor olyan volt mint az Ezeregyéjszaka. Még távolabbi települések, gyárak, Budafok hegyoldala, amint kiér a Dunapartig. Bal felől határtalan síkság, jobb felől távoli dombok. Mögöttem vonatok robogtak, rázták a hidat, s e vonatok mögött volt a város, a Belváros, az egész belső Budapest, amit addig úgy-ahogyan ismertem, ismerhettem. Itt pedig megnyílt valami más, szinte a végtelenbe vesző, amiről sejtelmem sem volt. Messze túl az akkori villamosok végállomásain, az addig megismert külvárosokon. Soká tartott, míg ezt a még távolabbi, szinte határtalan várost megismerhettem. Az akkori külvárosok felfedezése csak első lépcsőfok volt hozzá. De bizonyos, hogy itt és akkor, a bomlás éveiben és első kamaszkori csatangolásaim során ráeszméltem arra, hogy Budapest több, nagyobb, tágabb, mint amit ismerünk, megszoktunk, fényképezünk és emlegetünk. Az idő megérlelte ezt a felismerést mindenkiben. Tettek követték, és kívülebb legújabban minden más, modernebb, nagyszabásúbb lett. A kontrasztok részben elsimultak. Még kívülebb pedig — Csepelen, Kőbányán, Újpesten, Óbudán is túl még sok, igen sok a tennivaló. 15