Budapest, 1976. (14. évfolyam)

2. szám február - Granasztói Pál: Egykori külvárosok

Granasztói Pál Egykori külvárosok A Belvárosban nevelkedve sokáig nem volt s nem is lehetett semmiféle tudomásom, tapasztalásom a külvárosokról. Akkor váll. lehetségessé, úgy-ahogyan, amikor tíz éves lettem. Az első világháború vége, majd a forradalmak idején, a külső és az otthoni rend felbomlásakor. Kevésbé ügyeltek rám, többet csatangolhattam, majd felfedező utakra indultam. Olyan helyekre, amiket már korábban is vágytam megismerni, de a megrendszabályozott élet, a felügyelet folytán nem tehettem. Ebben kétségtelenül szerepe volt a felfedezési vágynak is, ami ilyen életkorban keletkezik; a kalandozások, a szabadulás örömének, de ezeken túl mindenekelőtt a villamosok, a vasutak iránti érdeklődésemnek. A villamosoknak azért, mert rajtuk utazhattam, s kezdettől kíváncsi voltam, hogy a Belvárosból hová, meddig mennek. A vasutaknak pedig azért, mert hálózatukat, a különféle pályaudvarokat Budapest körül térképeken már korábban felfedeztem, és most a valóságban is megismerni vágytam. A vasutak, a villamosok is a bomlás állapotában voltak akkor, s ezt mint gyerek már érzékelhettem. Lógni lehetett, sőt kellett az egyre zsúfoltabb villamosokon, a lépcsőkön, sőt nem egyszer az ütközőn vagy éppenséggel a túloldali lépcsőkön, s emígy gyakran ingyen utazni. A vonatok pedig - ezt csak hallomásból tudtam — nagy késésekkel érkeztek, betört ablaküvegekkel, sötét, lámpa nélküli vagonokkal, sőt — ilyent láthattam is a Déli pályaudvar feletti hídról — a vagonok tetejét megszálló utasokkai. A korábbi barna és sárga villamosok — addig kétféle társaság járművei — hamarosan összekeveredtek. A Tanácsköztársaság idején pirosra festett villamosok is megjelentek, oldalukon a felirattal: „Világ proletárjai egyesüljetek!" Láthattam nappal gőzmozdony vonta tehervonatokat a Margit, ma Bem rakparton, és a Margit körúton, ma Mártírok útján. Ilyenek ott, — mint ugyancsak hallomásból tudtam — korábban csak éjszakánkint jártak. 12 A bomlás jelei akkor számomra legfőképpen ezek voltak, s e bomlás folytán juthattam el felfedező utaim során a külvárosokba. Egyik elsőnek Óbudára. Óbudát korábban csak a hajóról láttam, valahányszor a Margitszigetre mentünk, de már akkor feltűnt nekem az, hogy másféle, szinte falusias városrész, — akár a Tabán, ami még létezett és ismertem — templomtornyaival, földszintes régi házaival. Közelünkből az 53-as barna villamos vitt oda, s mihelyt tehettem, végig utaztam rajta a végállomásig, ami a Vörösvári út külső végében volt. Kőbányától járt a Rákóczi úton, az Erzsébet-hídon át, a budai Duna-parton odáig, egy-egy útja a két végállomás között közel két óra lehetett. Mert cammogott, s így haladt végig a hosszú, tekervényes, hol szélesedő, hol keskenyedő Lajos utcán is, áthaladt a Flórián téren, s ment a már teljesen falusias, fasoros, tágas Vörösvári úton a végéig. Hüledezve néztem ezt a merőben más világot a Belváros négy-ötemeletes házakkal szegélyezett utcái után, — a szegényes kopott, alacsony házakat, közben egy-egy gyárat, az elhagyatottságot. A sínek is tekeregtek a Lajos utcán, hol a szélén haladtak, hol egymás mellé szorultak. Üzletnek, életnek nyoma sem volt. Miként a tágas Vörösvári úton sem; ez már csaknem országút félének tűnt. Annál inkább meglepett és emlékemben maradt a Flórián tér, mert persze kiszálltam nézelődni ott. Táguló, öblösödő, sőt szétágazó térség — jóval nagyobb a mai Flórián térnél — majdnem csupa földszintes házzal szegélyezetten. De csaknem mindben üzlet volt, sok vendéglő is, és a járdán előttük nagy sürgés, forgás. Az egész szinte piac benyomását keltette. Különösen megragadott a színes cégtáblák sora, sokfélesége, s már akkor éreztem: kuszasága. De leginkább a tornyok, a templomok ragadtak meg, amelyek kissé félreesően, magukban álltak, fák övezték őket, olykor harangszó hallatszott felőlük. S már akkor eltűnődtem, mi lehet a tornyok zárt, zsalus ablakai mögött, miféle helyiség. Távolban a budai hegyek kéklettek, közelébb a Duna látszott, érződött, s a varázslatos óbudai sziget, ahová nem volt szabad belépni. Az öble, aminek nem tudhattam a végét, s a sok öreg, kiérdemesült gőzhajó, amit itt látni lehetett. A Császár-fürdőtől a nagyvasút vonatai indultak Esztergom felé, a pálya végighaladt a Duna-parton egészen az Újpesti hídig. Gyakran volt itt tolatás is, amit már korábban, szemköztről, a Margitszigetről észrevettem. Mert mindezt részben már korábban érzékelhettem a Dunáról, a hajóról, vagy a Margitszigetről, s most közelről, belül ről láthattam. Voltaképpen, s ezt akkor is így éreztem — óriási falut, valami sajátos elkülönüléssel, kezdetlegességgel és intimitással. Újpestre mentem hamarosan, a se-vége-se-hossza Váci úton. Ide a Belváros széléről az 1-es villamos járt, mely a Rákóczi úton a Keleti pályaudvartól jött. Furcsa, máshol nem látható ládaszerű kocsijai miatt már kezdettől izgal mas volt számomra. Közel egyórás utazással lehetett oda kijutni. Akár az akkori „BUR" villamoson, amelynek még furcsább, rozzantabb kocsijai a Berlini, ma Marx térről indultak, és a mai Béke úton érték el Újpestet. Nem számozásuk, hanem betűjelük volt. A Váci úton akkor nem ért nagyobb élmény, inkább türelmetlenül vártam, mit látok Újpesten. S nem csalódtam. Feltárult valami, amiről sohasem hallottam, — az, hogy itt egy nagy, eleven, különálló város van, legalább is a közepén, az Árpád út mentén. Emeletes házak, középületek, sok üzlet, nagy forgalom. Széles út, kétvágányú villamossal. Szinte álomszerűnek tűnt, hogy ilyen nagy, eleven város van Budapesthez közel, amit sohasem láttam. Vidéki városaink közül addig csak Pécset, Miskolcot, ismerhettem, s olyasféle volt most ez itt. Még ma is csaknem álomszerűén él bennem, nem csodálkoznám, ha azt mondanák, ez nem igaz. A villamos kívülebbre is vitt, és kitapasztalni akartam