Budapest, 1976. (14. évfolyam)

2. szám február - Fekete Gábor: Szeged

A Városháza előttivel. A mostani húskombinát — benne a nagyiparrá fejlődött szalámigyártással — konzervgyár, paprikafeldolgozó,sütőipar, valamint a ruha-, textil-és kenderipar, de megintcsak nem a hajdani szegedi mércével mérve. Ipari jellegzetessége a városnak a jól szervezett állami és szövetkezeti építőipar, a házgyár, s végül a mintegy nyolcezer dolgozót foglalkoztató és igen hatékony — 31 Kisipari Termelőszövetkezetet felsorakoztató — szövetkezeti ipar és húsz tanácsi vállalat. Az a tény, hogy Szeged hetvenezerre tehető kereső népességéből több mint negyvenezren dolgoznak az iparban, különösen figyelemre méltó, ha emlékezetünkbe idézzük, hogy 1957-ig, hibás politikai elgondolások miatt Szegedet mint dél i határvárost mesterségesen elzárták az urbanizálódás elől. Lényegében azóta fejlődött az ipar, épült fel húszezer új lakás, s használja a város százhatvanezer lakosának kétharmada a feltárt földgázkincset. * Nem elhanyagolható körülmény, hogy e százhatvanezer lakos egy része közigazgatási manőver következtében szegedi, bár e manőver teljes mértékben indokolt volt 1972-ben. Az előzményekhez tartozik, hogy az 1879-es nagy árvíz után épített körtöltés jószerivel körülzárta Szegedet, még családi házak építésére is alig maradt területe. Ez volt az oka annak a furcsaságnak, hogy az ötvenes években a városnak épp annyi lakosa volt, mint 1910-ben, s csak 1960-ban lett másodszor is százezres lélekszámú. Tápé, Algyő, Dorozsma, Szőreg és Gyálarét hozzácsatolásával Szeged végre lélegzetet vehetett, kitágult mezőgazdasági területe, az öt község huszonhatezer lakosa végre helybéliként folytathatta munkáját a szegedi munkahelyeken. Ehhez azonban hozzá kell tenni, hogy Nagy-Szeged peremvidékeinek lakosai egy kicsit még ma is kétlelkűek, de emlékezzünk: ez annak idején a fővároshoz csatolt településeken is hasonlóképpen volt. Dehát az emberek helyzete is felemás. Ha ma Szegedről Szegedre akar valaki telefonálni, előfordulhat, hogy interurbán központban kell jegyeztetnie a beszélgetést; s amíg évekkel ezelőtt magától értetődő volt, hogy a dorozsmai lakos Szegedre jár tanulni, szórakozni, ma saját kerületi művelődési házra, mozira, iskolára tart igényt. Nem szólva arról, hogy belvárosi kényelemmel ellátott lakóházban akar élni, s szükségét érzi a jól szervezett tömegközlekedésnek. Mindez azonban nem változtat azon, hogy a vidéki népességszámot tekintve Szeged pillanatnyilag a harmadik helyre került a városok sorrendjében. Szeged azonban nemcsak bekebelezés révén terjeszkedik. Északi részén, a feltárt algyői olajmező környékén épülő Tarjánvárosban Csongrád egész lakossága is elférne. Már most húszezer szegedi él itt az öt- és tízemeletes sáv- és pontházakban — az egykori tanyák hefyén. ABC-áruházaival, éttermeivel, presszóival, gyermekintézményeivel akár új városnak is beillene az ezer olajbányász családot is befogadó városnegyed, amelynek főútvonalát Budapest körútnak nevezték el. A gyarapodást és terjeszkedést bizonyítja az Odessza lakótelep és az alsóvárosi új lakónegyed is. Érdemes foglalkozni Szeged társadalmi átrétegződésével, kivált azzal, hogy miként bomlottak fel a városban a különböző rétegeken belül oly erősen patriarchális viszonyok. Nos, az iparosodás következtében a régi munkástelepek hajdani proletárjai itt is belekerültek a városba, csakúgy, mint Budapesten; helyüket elfoglalták a tanyasiak, akik részben a gyárakban, részben a környező földeken dolgoznak. A korábbi háziipari tevékenység megszűnt; az alsóvárosi, paprikát termesztő egyéni gazdák a téeszbe kerültek, megöregedtek, fiaik az ipart választották. Elhaltak, megöregedtek az egymást még jólismerő városiak is, gyermekeik szétszóródtak, s a különféle értelmiségi, ipari, kereskedelmi pályákon dolgoznak. Ez a társadalmi mozgás a lélekszám erőteljes emelkedésével együtt jellegzetes nagyvárosi atmoszférát eredményezett; ma már nem ismerik egymást annyira az emberek, mint korábban, bár az emberi kapcsolatok még mindig áttekinthetőbbek, mint a fővárosban. A lakásépítkezések ütemét a már említett három lakótelep jelzi, de szólni kell a szegedi ingatlankezelés gondjairól is. Enélkül ugyanis nehéz megérteni, honnét a 8—10 ezer lakásigénylő, s miért csak minden második új otthon jelent lakásszaporulatot Szegednek. A régi lakóházak állapota minden városunkban fejtörést okoz a házkezelőknek, Szegednek azonban egy fokkal mégis nehezebb a helyzete e tekintetben; mégpedig azért, mert a nagy árvíz után szinte egyidőben épült újjá, emiatt aztán egyszerre öregszenek is a város házai. Néhány sokatmondó adat: az ingatlankezelő vállalat felügyelete alá tartozó lakóépületeknek a fele vár felújításra; a szegedi lakóházak egyharmada épült a múlt században, összességében pedig minden négy házból három túl van az ötvenedik születésnapján. A lakásépítkezések persze évről évre javítanak a statisztikán, de ettől az elaggott épületek még nem lesznek fiatalabbak. Növeli a házkezelők gondjait, hogy több száz lakóépület födémé készült annak idején fából vagy salaktetőből, és bármikor közvetlen veszélybe sodorhatja a lakókat. 9