Budapest, 1976. (14. évfolyam)

12. szám december - Dr. Zoltán Zoltán: Gondolatok az infrastruktúráról

Gondolatok az infrastruktúráról Az infrastruktúrán sokan még ma is különböző hatalmas létesítmények heterogén összességét értik, amelyek bár sokféle igényt tudnak kielégíteni, ám egyre nagyobb ráfordítás kell fenntartásukhoz, fejlesztésükhöz. E felfogás szerint a társadalom lényegében csak azért dolgozik, hogy az infrastruktúra fejlesztéséhez szükséges pénzeszközöket előteremtse. Az infrastruktúrák jellegének és szerepének megítélésében azonban szerencsére nem azok a fő rendező elvek, amelyeket a téves felfogások hirdetői állítanak. (Vagyis, hogy az infrastruktúrák kivétel nélkül „nagy beruházási igényűek", „lassan megtérülők", „legtöbbször veszteségesen üzemeltethetők", „fejlesztésüknél kevés a választási lehetőség", „fejlesztésük terheit az államnak kell vállalni" stb.) Természetesen nem vitatható, hogy az említett kifogások bizonyos esetekben egy-egy konkrét infrastruktúra — főleg a „vonalas szerkezetű infrastruktúrák" pl. csővezetékek, autópályák, metró — fejlesztésére vonatkoztathatók, de az infrastruktúrák egészére nem, hiszen azok nemcsak anyagi jellegűek lehetnek, hanem szellemiek és intézményiek is. Továbbá nemcsak össztársadalmi, hanem vállalati, sőt egyéni tulajdonban is lehetnek. (Ez utóbbiak közé tartoznak a személyi tulajdonban levő lakások, nyaralók, személygépkocsik stb.) Infrastruktúrákon tehát nemcsak nagy, anyagi jellegű ellátórendszereket kell értenünk, hanem — rendeltetésüktől függően —, kisebbeket is, azonkívül szellemi és intézményi feltételrendszereket. Az anyagi infrastruktúrára példa lehet egy új kórházépület. Ez önmagában még nem funkcióképes, ha nincs megfelelő, szakképzett személyzet, orvosgárda (vagyis szellemi infrastruktúra) és társadalombiztosítási rendszer, annak különböző jogi, szervezeti és egyéb vonatkozásaival (vagyis intézményi infrastruktúra). Csak e három alapvető infrastrukturális szféra — vagyis az anyagi, szellemi és intézményi — képes hatékonyan működő rendszert létrehozni az ellátás legtöbb területén. Hogy az ellátás milyen területekre terjed ki, és a termelés vagy a lakosság életvitele számára milyen kedvező feltételeket képes biztosítani, az nagymértékben függ a társadalom és a gazdaság fejlettségétől, értékrendjétől és sajátos igényeitől. Az infrastruktúráknak ezért nem „általában", hanem a konkrét igényekhez igazodóan, funkcionálisan kell különböző előnyös fejlődési lehetőségeket, gyakran szolgáltatásokat nyújtaniuk. A „globális infrastruktúra" felfogásból éppen azok az értékes specifikumok maradnak ki, amelyek az infrastruktúrák lényegát alkotják, hogy különböző társadalmigazdasági struktúrák kialakulásának előfeltételei, ellátói és hatékony működésüknek biztosítói legyenek. A városok különböző struktúrák rendszerei. Vannak termelési struktúrái, amelyek legfőképpen a termelés ágazati szerkezetében, termékválasztékában, vállalati nagyságrendjében, az alkalmazott technológiákban stb. tükröződnek. Ezek szerint egészen mások például a Csepel Vas- és Fémművek vagy a Budapesti Csokoládégyár infrastruktúra igényei. (Energiafelhasználásban, szállítási és vízigényben, szakképzett munkaerőben stb.) A társadalmi struktúrákat a lakosság kor-, nem-, családi állapot, családnagyság, iskolai végzettség, foglalkozás stb. szerinti összetétele mutathatja. Ezeknek szintén mind eltérő infrastrukturális igényei vannak. Hiszen a kisgyermekeknek a bölcsődére, óvodára vagy a napközi otthonra van szükségük, az idősebbek főleg a nyugdíjasok napközije, a nyugdíjasok háza stb. iránti speciális igényeket támasztanak. Az embereknek életük során nagyon sokféle infrastruktúrára van szükségük. Az infrastruktúrák a különböző társadalmi-gazdasági struktúrákkal párhuzamosan fejlődnek, mindenkor azok igényeit vannak hivatva kielégíteni. Az infrastruktúrális igény tehát egyetlen szférában sem merev. Bizonyos ellátórendszerek, amelyek tíz évvel ezelőtt még tökéletesen kielégítették az akkor jelentkező igényeket, ma már esetleg állandó funkciózavarokkal küzdenek, és akadályozzák a fejlődést. Egy város területén belül nem tudunk azonos infrastrukturális ellátottsági színvonalat teremteni, Budapesten belül is jelentős ellátottsági különbségek vannak, nemcsak a bel- és peremterületek között, hanem még azokon belül is (például Józsefváros és Pasarét vagy a Hegyvidék között). Bizonyos általános emberi igényeken túlmenően is nagyon erősen differenciálódhat egyes rétegek vagy emberek infrastruktúra igénye és ezek kielégítésének sorrendisége. Vannak, akik a természethez való közelségnek biztosítanak prioritást, és ezért a zöldövezetbe vágynak. Mások a munkahely, iskola, piac közelében akarnak lakni. A lakosság infrastrukturális igényeit tehát sohasem tudjuk tökéletesen megismerni és megérteni, amíg azokat a társadalmigazdasági struktúrákat nem tanulmányozzuk, amelyek ezen igények keletkezésére hatnak. A különböző lakókörzetekben ugyanis nem egyformán jelentkeznek bölcsődei, óvodai igények. Ahol a fiatalabb korosztályok laknak, pl. az új lakótelepeken, ezek az igények felfokozottabbak. Tovább növeli ezt az igényt az a tény is, hogy itt általában kétgenerációs családok (szülők és gyermekek) élnek és nem ún. több generációsak (ahol nagyszülők is vannak), s különösen ha a nők is dolgoznak, nincs kire hagyni a gyermekeket. Vidéken—főleg ahol a lakosság még családi-házas lakónegyedekben él, és több generáció van együtt — még a budapesti lakótelepeken jelentkező népes ségszaporulatnál nagyobb népesedési ütem mellett sem jelentkeznek olyan égetően a bölcsődei és óvodai igények. A gyermekgondozási segély intézménye mint tipikus „intézményi infrastruktúra" igazolja, hogy nemcsak a „költséges beruházás" az egyetlen lehetséges út az infrastruktúrák fejlesztésében. Prágában például ún. „több generációs" lakások építésével kísérleteznek a lakótelepeken, éppen az ilyen feszültségek enyhítése érdekében. A gyakorlati tapasztalatok azt bizonyítják, hogy a városok — különösen a főváros — lakásstruktúrájának mind erőteljesebb átalakulása egyre növeli a lakossági infrastruktúrák igényeit. A lakótelepeken az infrastrukturális igények „késleltetett kielégítése" a panaszok állandó oka, pedig látszólag itt a helyzet sokkal jobb, mint a családiházas lakóövezetekben. Mi ennek az oka? Úgy gondolom, hogy elsősorban a lakások kis alapterülete. A lakások alapterületének radikális csökkentését a beruházási keretek mindenkor eléggé szűkös volta mellett az is indokolta — illetve lehetővé tette —, hogy a modern városi lakásoknál bátran építhetünk az új technikai megoldások, a megváltozott életrend és a fejlett külső ellátórendszer nyújtotta előnyökre. Például a nagy helyet elfoglaló cserépkályhákat gázkonvektorok vagy radiátorok, a behemót ruhásszekrényeket garderóbszekrények váltották fel. Feltételezve, a közeli ABC-áruházat, ahonnan naponta mindent frissen lehet beszerezni, kis alapterületű éléskamrákat terveztek. Sok esetben az éléskamrából csak egy tárolószekrény vagy hűtőgép maradt. A fürdőszoba alapterülete is csökkent a mosógép és centrifuga helyével, hiszen közel a Patyolatfiók. Az étkezőkonyha teakonyhává zsugorodott, a családok többsége úgysem vezet rendszeresen háztartást. Mindezek egy nagyon racionális feltételezés részei mindaddig, amíg a külső ellátórendszer valóban olyan fejlettségi fokon áll, hogy ezek a korábban az egyes lakásokban megvalósuló funkciók oda áthelyezhetők. Amennyiben azonban ez a fejlett külső ellátórendszer nem áll rendelkezésre, de a lakások alapterülete mégis minimálisra csökken, akkor e koncepció realitása a visszájára fordul. így követ-28