Budapest, 1976. (14. évfolyam)

2. szám február - Dr. Mezei Gyula: Elképzelések a pedagógus-továbbképzésre

pedagógus-továbbképzésre A megoldás módozatain töpregve abból indulunk ki, hogy a továbbképzés új rendszerének kialakításában két — egymással kölcsönhatásban levő — tényező játszik meghatározó szerepet: Az egyik az intézményes neveléssel, a pedagógusok munkájával kapcsolatban kialakult igények kielégítésének szükséglete; a másik a továbbképzés meglevő jó hagyományai, helyzetének pozitív és negatív jellemzői. A pedagógus munkája iránt támasztott igénynek a továbbképzés szerkezetének és rendjének kialakításában két, az eddigiek során nem érvényesült, ám jól elhatárolandó és elhatárolható feladatot kell figyelembe venni: ki kell alakítani azokat a továbbképzési tartalmakat és formákat, melyek segítenek a pedagógusnak, hogy a tevékenysége iránt támasztott igényeknek színvonalasan, eredményesen eleget tehessen (a továbbképzés állandó, permanens vonala); meg kell keresni azt a legeredményesebb formát, melynek révén rövid időn belül, minél kevesebb áttétellel juttathatók el a központi irányító szervek döntései az érdekelt pedagógusok legszélesebb rétegéhez, esetenként a pedagógus társadalom egészéhez. Ennek alapján milyen elképzeléseink vannak a továbbképzési rendszer fejlesztéséről? (Hangsúlyozni szeretném; elképzelésekről beszélek, s nem döntésről, mert ilyennel még nem rendelkezünk. Csupán a gondolatainkban érlelődő elképzeléseknek adok nyilvánosságot.) A továbbképzés új rendjének kialakításakor szem előtt tartjuk a kötelező jelleg és az önkéntesség pontos körülhatárolását. Véleményünk szerint akkor kell kötelezni valakit továbbképzésre, ha olyan új feladat elvégzésére kényszerül, melyre tanulmányainak végzése idején nem készítették fel, tehát a képzés kiegészítéséről van szó. Továbbá hasznos lenne a nevelői pálya derekán (a második évtized közepén) minden pedagógustól megkövetelni: adjon számot arról, megújította-e felkészültségét. Ennek alapján a továbbképzésben való részvétel kötelező lenne minden pedagógus számára: — új dokumentumok bevezetésekor (új tanterv, új tantárgy stb.); — amikor alapvető jellegű, országos érvényű határozatot kell feldolgozni; — a pedagógiai munkát átfogóan érintő tartalmi vagy metodikai változás esetén; — a pálya második évtizedének közepén; azoknak a pedagógusoknak számára: — akik olyan új funkcióba lépnek, amely alapvetően különbözik az addig betöltött munkakörtől (vezetői megbízás, ha hosszabb ideig más területen dolgozott és visszakerült pedagógus munkakörbe, vagy osztályból napközibe helyezik át stb.); — akiknél a továbbképzést az iskolai munkát ellenőrző szerv javasolja, indokoltnak, szükségesnek tartja. A másik kérdés, mely bennünket foglalkoztat, hogy mit tekintsünk kötelezőnek? Kötelező a szükséges ismeret elsajátítása. Ennek azonban változatos formái lehetnek, így például: tanfolyami képzés; egyéni tanulás beszámolási kötelezettséggel; önképzés, melynek eredményességét alkotó jellegű pedagógiai tevékenység bizonyítja. Éppen ezért a továbbképzési • formák kialakításánál sok mindenre gondolni kell. Olyan szervezeti formákat kell kialakítani, melyben az ismétlődő feladatok (a permanens illetve a periodikus továbbképzés) különválaszthatók a sürgős, aktuális problémák megoldásától (pl. új dokumentumok bevezetése). Nem kevesebb gondot jelent, hogy a pedagógusok idejével okosan gazdálkodjunk és a továbbképzés szervezete alkalmazkodjék a pedagógus rétegek sajátos igényeihez és lehetőségeihez. Néhány példával talán érzékeltetni tudom mire gondolok. A pedagógiai munkát befolyásoló új határozatok feldolgozása csak nevelőtestületi értekezleteken történhet, új dokumentumok (tanterv stb.) megismertetése viszont szakmai munkaközösségi keretben, a munkakör változáshoz kapcsolódó továbbképzés pedig vezetőképző tanfolyamokon vagy alapképző tanfolyamokon valósulhat meg. Különösen fontos megválasztani a pedagógus pálya második évtizedében esedékes kötelező továbbképzés helyes formáját. Ennek alapkövetelménye a komplexitás, azaz az ideológiai, politikai, szaktárgyi és pedagógiai ismeretek együttes megújítása. Tehát csak olyan továbbképzési forma fogadható el, melyben e komplex ismeretek közül egyik sem kerül háttérbe, vagy marad el. Ennek több változata is elképzelhető, így például: ha valaki tudományos minősítést, egyetemi doktori címet szerez, vagy második diplomája megszerzéséért folytatott tanulmányokat. Ezzel együtt jó lenne megteremteni annak a lehetőségét is, hogy valaki úgy vehessen részt egyetemi továbbképzésben, hogy az óvónő megmaradjon óvónőnek, a tanító tanítónak és így tovább. Teljesíthető ez az igény úgy is, hogy valaki önálló tanulással, konzultáns által segített irányított önképzésben vesz részt: meghatározott terv szerint meghatározott szakirodalmat dolgoz fel és ismereteiről beszámoló formájában tanúbizonyságot ad. Meg kell teremteni a lehetőségét annak is, hogy a pedagógus továbbképzési kötelezettségének tanfolyamon való felkészítéssel tegyen eleget. Sokak számára hasznos és szükséges a rendszeres, szervezett tanfolyami segítség. Meggondolandó, hogy legyen-e beszámolási kötelezettsége a hallgatónak akkor is, ha tanfolyamot végzett. E továbbképzési formákat változatlanul kiegészítheti az alkotó tudományos tevékenység, mely a továbbképzési kötelezettség teljesítésének is elfogadható. A kötelező jellegű továbbképzési tevékenységet az önkéntes jellegű továbbképzés változatos formái egészíthetik ki. Mindenekelőtt a Marxista—Leninista Esti Egyetem 3 éves tagozatára, valamint a pedagógusok sajátos igényeihez igazodó sokszínű speciális szakosító tanfolyamokra gondolok. Továbbra is meg kellene tartani a jelenleg nagy népszerűségnek örvendő szakmai módszertani tanfolyamokat, a speciális tanfolyamokat, a komplex gyakorlati szemináriumokat, a kezdő nevelők szemináriumát és így tovább. A pedagógus-továbbképzéstől csak úgy várhatunk eredményt, ha biztosítjuk a megvalósítás feltételeit. Mindenekelőtt ki kell dolgozni azt az ösztönző rendszert, mely a pedagógust érdekeltté teszi, hogy tudását fejlessze. Honorálnunk kell azt a többletmunkát, melyet tudásának gyarapítása érdekében végez. Természetesen ez az ösztönző rendszer nem lehet mechanikus, hiszen ha valaki azért vesz részt továbbképzésben, mert más munkakörbe kerül, az ösztönzés maga az új munkakör elnyerése. Az új dokumentumok (tantervek stb.) megismerése munkaköri kötelesség, ezt sem lehet külön jutalmazni. A tudás állandó frissítése, továbbfejlesztése — naprakésszé tétele — viszont indokolttá teszi, hogy honoráljuk érte a pedagógust. A feltételek biztosításához tartozik, hogy a nevelőknek legyen idejük a továbbképzésben való részvételhez. Természetesen ez az idő függ a továbbképzés formájától, időtartamától, egyéb körülményektől. Meg kellene vizsgálni, milyen módon biztosítható ez, alkalmazható-e ezekre a formákra is a munka mellett továbbtanulóknak nyújtott jelenleg érvényben levő kedvezmény, vagy más formákat kell-e keresni. Kívánatos lenne, hogy a pedagógusok munkaköri kötelezettségeinek megfogalmazásakor ne feledkezzenek meg az önképzésről. Nemkülönben fontos feltétele egy intenzívebb továbbképzési rendszernek a bőséges, jól használható szakirodalom, s hogy ehhez mindenki zökkenőmentesen hozzáférjen. Ezt az ir'-olai könyvtárak fejlesztésével lehet megi yugtató módon elérni. A célok megvalósításában fontos szerepet töltenek be a propagandisták, a felügyelők, mindazok, akik részt vesznek a továbbképzés munkájában. Ennek érdekében kell erősíteni a felügyelők szerepét a továbbképzésben, meg kell valósítani Pedagógiai Intézetünk és a Budapesten működő felsőoktatási intézmények hatékonyabb együttműködését, s nagyobb mértékben kívánatos támaszkodni a párt oktatási igazgatóságainak segítségére. Mindezek megvalósításának lehetőségeiről sokunknak kell gondolkodnia. A fentiekben az ezzel kapcsolatosan kialakuló vitákhoz próbáltam néhány — talán nem is egészen kiforrott — elképzelést felvázolni. 7