Budapest, 1976. (14. évfolyam)

12. szám december - Gábor István: A régi Redoute épülete

Krúdy Gyula A pesti nőrabló Hívták özvegy Borgazda Józsefnénak, leánykori nevén Krisztiáni Csilla — ha akarom, rokonságban volt az egész Belvárossal. Ezt az asszonyt lopta el először Csinosi a városból, mert még elég tisztességes ember volt, s nem pályázott ártatlan hajadonokra. Aznap vértestisztek kísérték a Régi Posta utcáig Borgazdánét. Uzsonnázni volt a nagynénjénél, egy bizonyos Humayernál, öregasszonyok beszélgetésével telt el az idő, dicsérték a kávét és kuglófot, nagy szemű porcelánebecskék és altwieni figurácskák vettek részt a társalgásban az üvegszekrényből, farsangosok mentek az utcán, amire felnyitották az ablakot — almahéj sült a kályha vállán, a horgolt székek és asztaltakarók felett élénken folyt a diskurzus öregemberekről és öregasszonyokról, akik már régen a vízivárosi temetőbe költöztek, emlékezetes, barátságos hangon ütött az óra, mint aki egyedül nem felejtkezett meg tennivalójáról az uzsonnán, a ráctemplomban harangozni kezdtek, amelynek okát csak azok tudták, akik egy félszázad óta laknak Budán, a kékes téli alkonyat lefelé szitált, mint az álom a szemekre, amikor Borgazdánénak eszébe jutott, hogy hazafelé is kellene menni Pestre. Az a bizonyos Humayer — tubákoló és Bécsből öltözködő nénike — hamiskásan csippentett a vércseszemével: — Ilyen szép asszony nem vész el. Ketten is vigyáznak lépteire. Az özvegy szégyenkezve bújt rókamálos bundájába, és szelíden tiltakozott: — A kártya nem mutat igazat, Fruzsa néni. Szegény özvegyasszonnyal senki se törődik. Senkim sincs. Csak a kanári madaram. Szép tél volt akkor Pesten és Budán. A Duna majdnem beállott, csak a partokon setétlett némi víz, hogy abban megláthassa mindenki az arcát, milyen lesz halála után. A nagy fákat még nem döntötték ki a Krisztinában. A fák túlnőttek a házakon, és prémjük hóból s holdsugárból volt. A földszintes házak ablakaiból gyertyák és lámpások piroslottak ki a fehér függönyökön át. Ha valahol zárult egy kapu, a hangjáról az egész környék megismerte. Komolykodva lépegetett még az őrkatona, mielőtt aludni térne valamely kapualjba, ahol mézes borral és színes szavú részeg emberekkel álmodik. Általában kedves este volt. Senkinek sem lehetett kedve meghalni a városban. Hisz a dunyhás ágyak már vetve, és az álmok a háztetők szélkakasain s jégcsapjain üldögélnek, ahonnan majd beszöknek a kulcslyukon át. A kamrákban alusznak a diók és mákok, a gránitpincékben fagyoskodik a bor, a füstös falú orros sashegyivel megtöltve, legfeljebb öreg szőlőtermelő polgárok ágya mellett virraszt, illedelmesen cincognak az egerek. A csizmás pesztonka elöl lépegetett kézi lámpásával, az úrnő beburkolta magát bundájába, és fátyolát jól elhelyezte kalapkáján, a hó ropogott, a tanyák feketén és komolyan álldogáltak, varjuk szálltak a Vérmezőre, sötétkék ruhába öltöztek a kapuk, a vértestisztek harminc lépés távolságból szertartásos léptekkel követték Borgazdánét. Az egyik, bizonyos Walmöden, köhintett minden utcasaroknál, míg Kisfaludy úr összeszorított szájjal, halálosan dobogó szívvel lépdelt a túlsó oldalon, és szemét nem vette le Borgazdáné tántorgó bundájáról. A Lánchídon hidegen fújt a szél, mint a halottak átka; a befagyott folyóról vigasztalás nem hangzott. Tél borult a két városra, mintha az időjárás is csendre, áhítatra intené a későnjárókat, habár egy zúzmarás korcsmából céda asszonynevetés hangzott. Mikor a Régi Posta utcába fordult a menet, a vértestisztekben feléledt a régi gyűlölet. Miután darab ideig farkasszemet néztek egymással, zúzmarás bajuszukról hevesen fújták a havat, meglepetést színleltek, hogy mindketten idáig kísérték Borgazdánét (holott az egyiknek a Szarvas kávéházban, másiknak a Három Heteshez címzett korcsmában lett volna ez idő tájt tennivalója). Végül kardot vontak, s némi viaskodás után Walmöden habzó vére pirosította a vastag havat. A gyilkos, kardját hóval megtörülte, aztán a nyakába kapta a lábát. Borgazdáné felsikoltott a vérengzés láttára. De még ideje sem volt magához térni a meglepetéstől, midőn előtte termett Csinosi, a haramia. Borgazdáné, aki már akkoriban tudomással bírt arról, hogy Csinosi, az egykori Hatvani utcai gavallér, felcsapott haramiának — hisz eleget beszélték a városban a boldogtalan ember tragédiáját —, nem sikoltott, s nem menekült. Keze lehanyatlott az oroszlánfej szájából lógó karikáról, amelynek meghúzására ingben és gatyában künnterem a házmester. Lehanyatlott a feje. Tudta, hogy ennek be kell következni. Csinosi ugyanis egy gellérthegyi búcsú alkalmával, még tisztességes ember korában, megpróbálkozott Borgazdánéval. A rakéták sisteregve pukkantak a Duna sötét tükrében, langyos szélleldúdolgatott a fülemüle, a földbe ásott cilinderek üresen maradtak vissza a hegyoldalban a zsíros papírosokkal egyetemben, midőn hazafelé ballagott a kiránduló társaság. Csinosi Borgazdáné mellé surrant, mint az éji lepke, és olyan szavakat dudorászott, amelyektől kevés asszony hunyta volna le szemét ezen az éjszakán. Esdeklő hangon könyörgött meghallgatásért Csinosi — amint már ez a férfiak szokása a gellérthegyi búcsún, de ezt még egyetlen asszony sem gondolta meg. Bortól és ránctól fáradt sípládások hevertek a hegyi út mentén pirosló gyertyacsutak mellett, kolduscsapat marakodott a bevételen, ványadt kis komédiások ugrándoztak a lábak alatt, mint a földi békák, mikor cókmókjukkal hazafelé mentek, mézeskalács szaga volt még a hegynek, és sima képes selyempapír-darabkákkal volt felhintve az út, amelyekből a nők kiették a cukrot. Ekkor Csinosi vakmerően felemlítette ama délutáni epizódot, amidőn Borgazdáné a társaság unszolására helyet foglalt egy kötélhintán, és a levegőbe röpdösött. Olyan volt, mint egy fecske ... Sohasem felejthetem a barchent-nadrágját és fehér harisnyáját — mondta Csinosi, és Borgazdáné a férfi szájára ütött tenyerével. Csinosi ezen az emlékezetes téli estén szótlanul karját nyújtotta özvegy Borgazdánénak. Krinolinjában, bundájában, hócipőjében megdermedve állott az asszonyka, mint aki egy lépést sem tud előremenni az ijedtségtől. Szégyenkezve, szemérmesen hajtotta fejét a rabló karjára. — Bocsásson meg, Csinosi, nagyon roszszul lettem a meglepetéstől. — Mit sem tesz — felelte a haramia. — Ruhám sincs — ellenkezett Borgazdáné. — Ahová én viszem, ott van egy egész női stafirung. Később a kis pesztonka nyavalyatörősen meghúzta a kapucsengőt, s értesítette Kranz N. János házmestert a történtekről. A házmester előkereste régi dárdáját, amellyel még a szabadságharc alatt tüntette ki magát a házőrség körül, és az utcasarkig követte az asszonyrabló nyomait. Ámde barátságtalan hideg este volt, csak nagy messziségben lengett egy olajlámpa az utca közepén. A házmester visszabújt odvába, és sokáig hallgatta a vízvezeték csepegését. Borgazdáné két nap múlva megmenekült a rabló körmei közül. Bérkocsin tért haza egy alkonyaton, és a házát megszállva tartó rokonságnak csak annyit mondott, hogy hagyják őt pihenni, hadd szedje rendbe élményeit. De nem volt sem szomorú, sem kétségbeesett. Inkább meglepett és boldog volt, mint aki az életnek egy különös tapasztalását érte meg. —- Majd mindent elmesélek — szólt, s aludni ment. 20