Budapest, 1976. (14. évfolyam)

10. szám október - Gábor Eszter: Fővárosi kislakásépítési akció 1897-1942 között II.

Gábor Eszter Fővárosi kislakásépítési akciók 1897-1942 között II. A kislakásépités új módját próbálta ki 1927-ben a főváros: bankoknak adott megbízást az építkezések szervezésére és finanszírozására. Az Angol —Magyar Bank, a Belvárosi Takarékpénztár, a Pesti Hazai Első Takarékpénztár és a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank vállalták a lebonyolítást és hitelezték a szükséges összegeket. (A főváros az épületek átvétele után külföldi kölcsönből fizette ki a bankokat.) A bank-építkezések során 1927 — 28-ban 2500 lakás épült fel; közülük az egyszobások aránya 59 százalék, a kétszobásoké 36 százalék, a három szobásoké 5 százalék. A lakásokban összesen 257 fürdőszoba van; ez xo százalékos arány (ellentétben az addigi 39 százalékossal). A kétszobás, fürdőszobás lakások száma 132, a fürdőszoba nélkülieké 760. Az egyszobás lakások közül összesen egyben van fürdő. Ezek az arányok már önmagukban is mutatják, hogy a bankok építkezésének színvonala messze alatta maradt az előzőleg épült városi házakénak. A szobák mérete, belmagassága, sőt az ablakok mérete is csökkent, a házak külső megjelenése sivárabb minden előzőnél. Az épületek silány kivitele is okozza, hogy évtizedekig borzongással emlegették a pestiek a „városi házakat". A bankok építtette házak és lakások tehát a fővárosi építkezések mélypontját jelentik. A lakások szűkek és komfort nélküliek, az épületek vigasztalanul sivárak, építőanyaguk mészhomoktégla. Az ablakok minden megelőzőhöz és következőhöz képest meghökkentően ritkák és kicsinyek. Az épületek bár nem zártsorúan, hanem zártsorba illeszkedő telep-szerűen épültek (1 — 2 hosszabb oldaluk nyitott udvart övez), mégis túl közel vannak egymáshoz. A lakások tájolását nem az égtáj, hanem a szimmetria határozza meg. Érdemes összehasonlítani néhányat a 10-es években és 1927-ben az egymás közelébe emelt épületek közül, hogy a színvonalesés egyértelművé váljék (X. Jászberényi ma Körösi Csorna út és Harmat u. sarok, 1911. X., Kolozsvári út és Harmat u. sarok, 1927; vagy XIII., Berzenczey — ma Hegedűs Gyula u. 88 94., 1910. — XIII., Kárpát u. 13—15., 1927). A bank-építkezések közül színvonalban az Angol Magyar Bank által finanszírozott, a Hikisch Rezső és ifj. Paulheim Ferenc tervezte Bécsi út 88 — 92. alatti 5 házból álló együttes emelkedik ki. Ez a házcsoport nem oly nyomasztóan sivár, s a lakások szobaszám szerinti megoszlása, valamint komfortfokozata is lényegesen kedvezőbb a többinél. Megközelíti az előző városi építkezések átlagos színvonalát, és ez a bank-építkezések esetében már kiemelkedő szintnek tűnik. A bank-építkezés feltűnően alacsony színvonala a fővárosi vezetés hibás koncepciójáról tanúskodik. A szociális építkezések még ha megszervezhetők is úgy, hogy ne legyenek ráfizetésesek, mint ahogy Bárczyék tették semmi esetre sem kimagaslóan nyereséges vállalkozások. A bankok viszont köztudottan nem jótékonysági intézmények. Bankokkal végrehajtatni szociális intézkedéseket — hasonlít a kecskére bízott káposzta esetéhez. A húszas évek fővárosi kislakás-akciójának befejezése volt a főváros által 1929-ben saját rezsiben végeztetett néhány építkezés. Az ekkor megépült 293 lakás közül az egyszobások aránya 34 százalék, a kétszobásoké 33 százalék, s a háromszobásoké is 33 százalék volt. Fürdőszoba 186 lakásban épült (63 százalék); ez az arány minden eddiginél jobb. Mintha a bank-építkezések során elkövetett hibákat igyekeztek volna korrigálni — vagy mert 1929-ben a középosztálybelieknek építkeztek, míg 1927-ben munkásoknak. Összesítve a húszas évek fővárosi kislakásépítkezéseit: megépült 3806 lakás. Ebből az egyszobások aránya 56 százalék, a kétszobásoké 35 százalék, a háromszobásoké 9 százalék. 842 lakás épült fürdőszobával (22 százalék). A kétszobások közül 437 fürdővel, 877 anélkül, tehát kétszeres a fürdőszobátlanok aránya. Ha a 10-es években emelt kislakásos telepek és bérházak adatait összesítjük: felépült 4773 lakás 812 fürdőszobával; ez 17 százaléknak felelt meg. A kétszobások esetében 484:257 az arany a fürdőszobásak javára. A sokféle összehasonlítás mind azt mutatja, hogy a fővárosi kislakás-építkezésben az utóbbi másfél évtized nem hozott pozitív változásokat, sőt inkább szín vonalesés következett be. Ha azt is tekintetbe vesszük, hogy a 10-es években a földszintes kislakás-telepeken elhelyezett szegényréteget a 20-as években már inkább csak egyhelviséges szükséglakásokba utalták — a színvonalesés még szembetűnőbb. Az európai államokban eközben éppen ellenkező előjelű változások zajlottak le. A munkáslakás-kérdés a múlt század második felétől minden ipari nagyvárosban égető probléma. Az első világháború után Hollandiában, Németországban és Ausztriában is nagy lendülettel láttak hozzá a megoldásához. A szociáldemokrata kormányok és városi magisztrátusok (Frankfurt am Main, Wien) elsőrendű feladataik közé sorolták a munkáslakásépitést. Ott nem 1—2 ezerről, hanem 10 ezrekről, folyamatos építésről, szinte sorozatgyártásról volt szó. Előre kidolgozott programok szerint tervezték és szervezték az építkezéseket. Az igényeket és a racionalizálást is magasabb szinten tartották, mint nálunk. A húszas évek építészetének követelmény-és értékrendszere éppen ezeknek az építkezéseknek során alakult ki: többszobás típus — a munkáslakásokban is ; a lakószobák és mellékhelyiségek terület-arányának változása a lakószoba javára. Emellett minden megelőzőnél nagyobb komfortot igyekeztek biztosítani, tehát a mellékhelyiségek célszerű berendezésére, esetleg beépített beredezésére törekedtek. Másrészről a lakástermelés fokozásának érdekében, kerülték a fölösleges költségeket, — messzemenő puritánság, díszítések elhagyása — sőt a kisipari munkát igénylő építészeti megoldásokat is lehetőleg mellőzték. Ezekben az országokban határozott a törekvés a standardizálásra és az előregyártásra. Magyarországon ellenben a fenti kérdések akkor még csak a szakirodalomban merültek fel. Az e kérdésekkel foglalkozó építészeink közmegbizatáshoz nem jutottak. Azok, akik a közmegbízatásokat kapták, láthatóan megkerülték a tömeglakástervezés és -építés általános problematikáját, s munkájukat a hagyományos tervezésre redukálták. Mindebből is nyilvánvaló a húszas évek budapesti munkáslakás-építkezéseinek lényegi eltérése a korabeli nyugat-európaitól. Nálunk a munkáslakás-építkezés szinte jótékonysági akciónak számított, a hatóság mintha kegyet gyakorolt volna az építkezéssel a munkás meg örüljön annak, amit kap . . . Bécsben a munkáslakásépítés politikai célkitűzés és tett volt. A szociáldemokrata magisztrátus így fizetett választóinak, és igy állította őket maga mellé a következő választásokra. Számukra nem volt mellékes, hogy mennyit és milyet építenek a munkásoknak, sőt az sem, hogy hová. A bécsiek legfőbb támaszuk számára, a budapestiek elvben potenciális ellenségeiknek építettek. (Érdekes lenne egyszer megvizsgálni, hogy nálunk valójában kik jutottak a városi lakásokhoz, a beutalásoknál milyen az ipari munkások és az ún. alsóbb középosztálybeliek számaránya.) 1929-től ismét szünetelt a fővárosi kislakásépítkezés. A Háztulajdonosok Szervezete és más tőkés nyomásra a népjóléti miniszter — s maga a főváros is — arra az álláspontra jutott, hogy a lakóházépítés a magántőke feladata, a hatóságoknak csak szükséglakás-építkezésre kell szorítkozniok. 1932-ig tehát csupán szükséglakásokat építettek (a háború óta összesen u8o-at), emellett támogatást nyújtottak a fővárosi közalkalmazottak néhány budai társasház-építkezéséhez (Bertalanudvar, Lenke-udvar, Gellért-udvar, Béke-udvar, Rákóczi-udvar).