Budapest, 1976. (14. évfolyam)
10. szám október - Nemes György: Szemét
Nemes György Szemet Aki járt Párizsban, mint a városkép egyik jellegzetességére emlékszik, ahogy a rézsút kiképzett járdák mellett az úttest szélén örökké csordogál a víz. Ez sodorja magával a járdáról odasöpört szemetet, melyet a bizonyos távolságban tátongó üregek a vízzel együtt nyelnek el juttatnak Párizs csatornarendszerébe. Húsz évvel ezelőtt, mikor kiléptem Bécsben a Westbahnhof előtti térre, fölfigyeltem két furcsa járműre; a sárga seprőgépek a járda mellett andalogtak, körkörösen működő drótseprűik összekotorták a szemetet, majd a kocsi a kotorékot a hasába szippantotta. Pár esztendeje nálunk is lehet már látni ilyen utcaseprő kocsikat. Sok riport, cikk foglalkozott az elmúlt években a városok — mindenekelőtt a főváros — utcáinak tisztaságával. Ezekből tudtam meg, hogy Budapestet nemzetközileg a közepesen tiszta városok között tartják számon; itt a rothadó, bomló szemét nem okoz járványt, nem lepik el a várost legyek, nincsenek — mint számos nyugati metropolisban — utcaseprősztrájkok, melyek nyomán napokon, sőt heteken át szeméthegyek púposodnak az utcákon. Mindez tiszteletreméltó eredmény, főként ha elgondolkozunk azon a bölcs megjegyzésen, amelyet kilenc évvel ezelőtt Solymár József Utcai mesterség című riportjában olvastam, s mely — emlékezetem szerint — eképpen szólt: „Egyetlen anya se szüli utcaseprőnek a gyerekét, mégis tiszták a budapesti utcák." Ez valóban csoda, hiszen a Fővárosi Köztisztasági Hivatal munkáslétszámának általában csak kétharmada van betöltve, mert az utcaseprés nem keresett pálya. Az elmúlt években műszakilag jelentősen fejlődött a köztisztasági munka: szabvány kukákba gyűjtik a lakóházak szemetét; egyre több a kuka-autók száma — (köztük soknak tömítőszerkezete is van); húsz éve lesz már, hogy a fővárosból kitiltották a lovakat, s azóta nemcsak a lótrágya nem szennyezi az utcákat, de a szeméttakarításban is a gép vette át a ló vontatta szemeteskocsik helyét; ma már a városszélen gödrökbe gyűjtik, salakkal födik be az összegyűjtött szemetet, amely, anélkül, hogy fertőzne, elbomlik, s majdan termőfölddé válik. S már nem is a távoli jövő terve a nagy teljesítményű szemétégető, mely — legalábbis a fővárosban — megoldja a szemételtüntetés nagy gondját. Elmélkedésemet a szeméttel és a szemételtakarítással kezdtem, de nem az a célom, hogy magáról a szemétről elmélkedjem. Inkább a szemetelőkről. Elismerve Budapesten a Köztisztasági Hivatal gyakran emberfeletti erőfeszítéseit, szóvá kell tenni: miért állunk ennyire hadilábon a tisztasággal? Aki közéleti írónak tartja magát, és észrevesz egy ilyen bennünk rejlő magatartásbeli hibát, annak meg kell mondania: népünkhöz, a szocializmushoz, a huszadik század utolsó negyedének kulturált életlehetőségeihez képest méltatlan ez a viszony utcáink, házaink, lakásaink, köztereink, parkjaink, tehát otthonunk, városunk, hazánk tisztaságához. Más szóval: mi külön-külön nem támogatjuk a hivatalos köztisztasági erőfeszítéseket, rendetlenségünkkel egyenest keresztezzük a tisztaságra törő közigényt. A tisztaság fumigálása nem magyar tulajdonság; vannak Európában országok, ahol piszkosabbak az utcák, a házak, mint nálunk. De vannak országok, ahol elképzelhetetlen, hogy mitsem törődve a higiéniával, mások egészségével, rendszeretetével, elhanyagolják környezetüket, s úgy dobálják szét a szemetet nyilvános helyen, mintha az egész világ szemétláda volna. Aki a Szovjetunióban vagy az NDK-ban jár, lépten-nyomon észleli: mennyire közügy a városok tisztasága, s mennyire beidegződött minden emberbe, hogy közösség-ellenes merénylet, ha eldobom a szemetet. Egyszer Belgiumba utaztam. A vonatról szemlélve a tájat, alig látszott különbség a hazai és az osztrák föld között: mintha egyformán hiányzott volna a buzgó rendszeretet és a tisztaságigény. Viszont Nyugat-Németország kisvárosai, faivai, de még a bakterházak előtti kertek is rendesek, takarosak, a bíbelődés nyomait viselték. Aztán átértünk Belgiumba, s megint az volt az ember érzése: ott se törődnek túlságosan a renddel és a tisztasággal. A szovjet, az NDK és NSZK példa engem arról győzött meg: lehet környezetünket úgy becsülni, hogy az másnak is, mindenkinek is örömet szerezzen. Húsz évvel ezelőtt egy külföldön élő régi ismerősöm hazalátogatott, és elképedt: milyen ütött-kopottak nálunk a régi házak; évek— s azóta hozzátehetem : évtizedek — múltán is őrzik a második világháborús ostrom golyónyomait. Erre még találtam valamicske magyarázatot: nincs elég pénzünk tatarozásra. De arra a megjegyzésére már elakadt a szavam, hogy mért olyan mocskosak az ablakok és a kikandikáló függönyök. Ahol lakom: zöldövezet. Sétáltatom a kutyámat, ami azt jelenti, hogy minden bokor, sőt minden fűszál előtt megállunk szagolgatni, így módomban van tüzetesen szemügyre venni: miket dobálnak el az emberek önfeledten, fütyülve arra, hogy elcsúfítják a szép természetet. Leltárt készítettem azokról a tárgyakról, melyek az autóbuszmegállók környékén, üres telkeken s az utak sétáló zöld sávjaiban hónapok óta összegyűltek. Alighanem a tisztaság-igény hiánya, a szépérzék hiánya, a rendszeretet hiánya, a másokkal, a közösséggel törődés hiánya miatt tekintik a természetet egy óriási kukának azok, akik az otthonukban talán fölháborodnak, ha valaki véletlenül a földre hullatja cigarettája hamuját. Ime leltáram az utcán heverő, eldobott holmikról. Papírfélék: sárguló újságok, irkalapok, kék buszjegyek, cigarettásdobozok minden márkából — és soroljuk ide a csikkeket is —, sörösüvegcímkék, képes levlapok, paktejzacskók, mú'trágyazsákok, tejfölös poharak, csomagolópapirosok, magán- és üzleti levelek, gyufásdobozok, toalettpapír, képeslap-kivágások. Textilfélék: fél pár zoknik, vásott gyermekréklik, férfiingek, kombinék, csípőszorítók, nyakkendők, sálak, szvetterek, vattacsomók, kezeslábas, pelenka. Bőrfélék: félpár férfi és női cipők, szandálok, papucsok, aktatáskák, retikülök, erszények (jobbára műanyagból), övek, óraszíjak. Üveg- és porcelánfélék: sörösüvegek egyben és cserepekre törve, hasonló állapotban boros- és pezsgőspalackok, gyógyszeres üvegcsék, törött ablaküvegek, tükrök, repedt mosdók, bidék, mosogatók, vécékagylók, gyermekedénykék, műanyagból is. Vas-és fémfélék: rozsdás edények, lavórok, autóalkatrészek, rossz zárak, kilincsek, görbe karnisrudak. Es hever az utcán lekopott autógumiabroncs, megszáradt zsömle, még benne a gyermek fogának a nyoma, ahogy beleharapott, pudvás retek és rothadt gyümölcs és hangya lepte sonkadarab és paradicsom, és tökfőzelék, ahogy kiborították, és mindez elkeveredik az avarral, mely különösen a szárazság nyomán nőttön-nő, és rothad és elporlik, fanyar bűze betölti a levegőt, és az emésztőgödrök jellegzetes szagával árasztja el a környéket. Es ha a Körúton sétálok, ott is szemetet látok a járdán, az aszfaltcsík egy óriási hosszú hamutálca: ebbe dobálja mindenki a cigarettavéget; egy nagy papírkosár: ebbe dobálja mindenki a villamos- és autóbuszjegyeket. És teleszemeteljük a villamosokat meg az autóbuszokat, a vonatokat is; a végállomáson a takarítónők mesélhetnének arról, mennyi szemetet kell összeseperniök. Az utcai szemetesládák — amelyekből talán nincs is elég — nem mindenkit ingerelnek arra, hogy abba dobják a szemetet; egyszerűbbnek látszik ott elhullajtani, ahol éppen vagyunk. Bekukkantottam magános lépcsőházakba meg kapualjakba is: ordítottak a szeméttől és a piszoktól. Oda persze nem mehet be a Köztisztasági Hivatal; lakóházunk szennyezettsége a mi vétkünk. Nekünk magunknak kell ott rendet teremteni. De nagyon téved, aki azt hiszi, hogy ha lakásában huzattal vonja be a karosszékeket, ha naponta porszívózik, ha letörli a bútorokat, ha felmossa a konyha kövét, ha rendben kiviszi a szemetet a kukába, akkor már teljesítette kötelességét a tisztaság és az egészség követelménye szerint. Az utcán és a parkokban, mozielőcsarnokokban, várótermekben, a közúti járműveken, mindenütt, ahol másokkal vagyunk együtt, nem viselkedhetünk másképpen, mint otthon. Azt ugyanis elképzelni se, feltételezni se tudom, hogy azok, akik nyilvános helyen olyan nemtörődöm módon dobálják el a szemetet — mint ahogy leltáram mutatja —, a lakásukban is ugyanígy viselkednek. Ha pedig az otthonukat nem tekintik szemétládának, mért tekintik annak az utcát és a várost? 20