Budapest, 1976. (14. évfolyam)

9. szám szeptember - Vargha Balázs: Kassák Lajos — önmagáról IV.

,, Ijedtek valamennyien s mint a menekülő állatok, az iroda deszkafalához lapultan, el szeretnének húzódni a szigorú tekintetek elől. Néhányan a tömegből már ott gomolyognak az ajtó előtt, szó sem lehet az észrevétlen kimenekülésről . . . Öklök, kinyújtott karok, megvörösödött fejek és topogó lábak nyugtalankodnak a néhány megriadt ember körül. Úgy látszik, még egy pillanat s mint az áradás, rájuk zúdul a tömeg, és maga alá tapossa őket. De egyikük most bátorságot vesz, s elszántan szembefordul a támadókkal. , — Ember vagyok én is! — ordítja. — Tudjátok meg, hogy én is ember vagyok! — Áruló vagy!" S itt most nagy verekedés támadhatna, hiszen vannak hozzá elegen s a gyújtóanyag is készen áll. Vagy átfordulhatna a helyzet afféle vidám agresszióba, mint Gelléri Andor Endre Nagymosódájában a főnök pucér testének kiszínezése. De egyik sem lesz belőle. A hivatalnokok kihívják a rendőrséget („Verkliznek a hekusért!"), s két szép szál legény rendet csinál. Az elbeszélés folytatása alig kapcsolódik az előbbi képhez: egy fiatalember elcseréli jó boxcipőjét egy lábbeli-roncsra, hogy négy pengő ötvennyi lélegzethez jusson. Ezt a nehezen illeszkedő két részt csak a költő Kassák tudja eggyé forrasztani, sejtelmes-hatalmas látvánnyal: „Most veszi csak észre, hogy valami nagy dolog történhetett a városban. Keresztben az utca fölött hatalmas fekete lobogót feszítenek ki az egyik ötemeletes ház padlásablakából a másik ötemeletes ház padlásablakába húzott kötélen. A szél játszik a zászlóval s egy nagy fekete árnyékfolt ide-oda imbolyog a kövezeten." Ragyogóan többértelmű ez a költői szöveg. Mert ugyan mi lehetett az a,.valami nagy dolog?" Legfeljebb egy nagyúr halála. De azt a nagy fekete árnyékfoltot, amit a gyászlobogó vet az utcára, kisajátítják a munkanélküliek. Az igazán nagy dolognak, a maguk nyomorúságának jelképévé avatják az imbolygó nagy árnyékot. 1944-ről — kétféleképpen Kis könyv, haldoklásunk emlékére — Kassák írása kiút a műfajból. Egészen más, mint Déry Alvilági játékai, Nagy Lajos Pincenapló ja. A Kis könyv . . . első fele erdőszéli kamasz-álom-idill. Még Petőfi Tündérálomjához is hasonlítani merném. Hogy a bibliabeli fenevad rémséges haláltusája folyik közben, azt csak távoli célzások jelzik a könyv első felében. Ilyenek: „Mi is lenne velünk, ha titokban nem hallhatnák azokat a mélyen járó, vörösen patakzó hangokat, amelyeken egy másik világ üzenget felénk. Ha nem hallhatnánk mást, csak a saját bilincseink csörgését, s a zongoraverkli, ami ott áll és zeng a tér közepén, felhasított, vérző torokkal örökre elnémulna?" Ezt a meditációt a hetipiac indítja el, Zircen, ahova 1944 elején költözött le Kassák. Majd visszatér Pestre, tudva, hogy ott nagyobb a veszély, de nagyobb a túlélés esélye is. Olyan ártatlan, mit sem sejtő ez az erdei napló, mintha csali-szöveg volna egy szellemi razzia esetére előkészítve. De magában a könyvben egyszerre fölborul az idill.Saját magát leckézteti az író. Az egyik fejezet így végződik: „Egyszer majd fény töri át az omló fátylakat, a városok sikátorai és a falvak tágas udvarai megtelnek ibolyakék nevetéssel. Addig is hát a pokoltól elfordított arccal hajoljunk munkánk fölé, harsanjon a gyalu, s a mester kalapácsa csendüljön az acélozott üllőn." Dugjuk a fejünket — nem homokba — gyaluforgácsba? A Mesteremberek költője nem ilyen satnya programot adott egykor. Ezt írta: „A terekre új jeleket zengő acélból s a döglött sinekre üvöltő tüzes lokomotívokat lökünk, hogy ragyogjanak és fussák be a pályát, mint az ég szédületes meteorjai." Ő maga is válaszol erre a gyalupad-üllőegérútra. Mindjárt a következő fejezet elején : „Mindez saját számládra írandó. Hiába vonulsz el könyveid rózsaszínű fedezékei mögé, hiába fogyasztod a mérgeket. Alig engeded le ablakod redőnyét, üvölt a sziréna, acélkolompok lármáznak mindent betöltő rémülettel. Hiába vonulsz el könyveid rózsaszín fedezékei mögé, hiába fogyasztod a mérgeket. A mérték betelt." A mérték betelt — de még hátra voltak a legnehezebb hónapok. Ezekről a rémségekről a Kis könyv . . . éppen csak néhány siralmas képet rögzít. De amivel itt adós maradt, azt beleépítette egy különös regénybe, Az út végébe. Rögtön 1946-ban írta ezt, közvetlenül a Kis könyv . . . megjelenése után. Ez is valami pótlás-félét sejtet. De Az út végében nem Kassák beszél, hanem egy asszony, akinek férjét népbírósági ítélettel küldték akasztófára, mint nyilasvezért. Es ez az asszony nem valami fasiszta némber. Pontos párja a korábbi Kassák-hősnőknek (Egy lélek keresi önmagát, Marika, énekelj!). Csak éppen rossz helyen kezdi keresni magát, s kitart a tévedése mellett. A Kis könyv . . .-ben ilyen a pesti utca egy háborús éjszakán. „Alikor a ház kapuján kiléptem, sebeit már mutogatta az utca, s a többi utcák, utak és terek ugyanígy szenvedtek. Éjfél lehetett körülbelül, az éjszaka völgyeiben könnyű motorosok rohantak lámpás nélkül, s a hernyótalpú szörnyek dübörgése félreérthetetlenül jelezte, a nagy dráma hamarosan megkezdődik. Emlékezhetsz az ordító újságcimekre, a plakátokra, amik úgy sárgállanak és kéklenek a falakon , mint a kiütések . . ." Az út vége asszonya (aki valamikor a szakszervezeti munkában ismerkedett meg Makaival, a későbbi főnyilassal), így látja a várost: ,, így késő este ijesztő volt az utca képe. Az elsötétítés ideje alatt alig is bujt elő valaki a házak falai közül, legfeljebb katonákkal és karszalagos pártszolgálatosokkal találkozhatott az ember, s a német szállitóosztagok dübörögtek végig a körúton, hatalmas teherautók, hadieszközökkel és néma SS-ekkel megrakottan. Ilyen esti út valamiféle alvilági bolyongáshoz hasonlított, bizonytalanságérzés szorította az ember torkát, s az ártatlan is bűnösnek érezhette magát a csönd és a sötétség nyomása alatt. Én is tele voltam félelemmel, de kergetett a belső nyugtalanság. Kívülről magam is az üldözők közé tartozónak látszottam, s cz üldözöttek sem érezhettek mélyebb szorongást, mint én." Kassák, ha már ilyen extrém hősnőt választott, végigviszi a morális zűrzavar ábrázolását. Kiket tart ártatlanoknak és kiket bűnösöknek egy asszony, aki nyilván a legkülönlegesebb nyilas igazolvánnyal a zsebében sétál az éjszakai utcán? Azt a hőst, aki őt most leütné, felkoncolni való bűnözőnek tartaná, a maga nyilas „erkölcse" szerint. Önmagáról pedig még mindig úgy gondolkozik, mint erkölcsi lényről, aki tehet valami jót, például ráveheti férjét, hogy humánusan lépjen föl a nyilas minisztertanácsban. Ott, humánusan! Ezek az asszonyi vallomások olykor már úgy hangzanak, mintha bíróság előtt mentegetőzne: gyanútlanul keveredett bele, s csak későn ébredt rá a valóságra. Túl későn, 1944. október 15-én. „A Teleki tér felé vitt bennünket az autó, s az üres, vasárnapi téren láttuk, ahogyan sebtiben felállítják a Tigriseket, hosszú csövüket egy házra irányítják, és ordítoznak, majd kirepülnek a hatalmas gépekből a lövedékek. Azt mondták, a fellázadt zsidóság egyik fészkét lövik, s csakugyan, az emeleteken felbukkant egy-egy ember, s aztán holtan alázuhant a magasból. És láttam két teherautót, telezsúfolva zsidó gyerekekkel, nem tudtam, honnan szedték össze, és hová vihetik őket. Számomra ezek voltak az első közvetlen ízelítők a németek módszereiből." Tulajdonképpen felháborító szöveg. Az olvasó — együtt látva a két könyvet— arra is gondolhat, hogy Kassák vezeklésként vette magára Az út vége főszereplőjét. Vezeklésképpen, azért, mert az utolsó percekig várakozás és aggodalom közt őrlődött. Ha az asszony falevél volt a viharban, ő maga — Kis könyv . . .-beli őszinte vallomása szerint — papírfecni. „Úgy tapogatózom a sötétben, mint a vak . . . Nem lehet válogatni az utak között, hogy fölfelé vagy lefelé induljak tovább, valaki vagy valami meghatározott körülöttem mindent, sem jelentősebb, sem súlyosabb nem vagyok annál a papirszeletnél, amit tehetetlenül erre-arra sodor maga előtt a szél." Kassák, a szilárd, a rendíthetetlen, soha nem adta így ki magát, mint a Kis könyv . . .ben. „Tegnap még amiatt keseregtem, hogy messze vannak, ma remegve érzem a közelségüket. Nem okos dolog ennyire őszintének lenni, de az Írónak csak akkor érdemes szólni, ha azt mondja ki, amit gondol. . . Ma én vagyok a kapuőr, fegyvertelenül, fázva és éhezve állok a boltozatok alatt, és várom, hogy jöjjön, aminek jönni kell." Tiszteletre méltó, hogy a Kis könyv . . .-et változatlan szöveggel, ezekkel a befejező szavakkal adta nyomdába; pedig akkor már a Művészeti Tanács tagja volt, irodalmi potentát. S ha az értetlen művészetpolitika nehéz éveket mért is rá később, megkapta végül nemcsak az őt megillető elismerést, hanem a harmóniát is. 23