Budapest, 1976. (14. évfolyam)

8. szám augusztus - Gál Éva: Régi óbudai utcanevek

Mozaik a főváros múltjából Divatkép a Városmajorból 1804-ben Az új divat erkölcstelenségét és túlzásait szidni mindig hálás téma volt. 1804-ben a Városmajorban — akkori nevén Stadmárhofban — sétáló közönséget Furkáts Tamás a következőképp figurázta ki: „Némelyek igazi paradicsomhoz hasonlítják a Stadmárhofot De nem is hiába, mert minden vasárnap tötök muzsikának ámító hangja mellett 01t eszik cs iszik mindenik, akinek pénze vagyon. Egy tréfás deák i minap azt mondotta, hogy ő a gróf Teleki házát, amely Budán vagyon, noha nagy és roppant épület, mindazonáltal mégis ki tudná mázolni, ha a festéket, amelyet a Stadmárhofba járkáló fehér személyek a pofájokon viselnek, egy rakásra vakarhatná. Ha az embernek 12 szemei volnának, még sem láthatna eleget, mert az ott sétáló díszes világ minden úton más módival vakítja az ember szemit. A fehér személyek most megént egy új módit feltaláltak, tudni illik: az üngekből kivágják az ujjokat s mezételen karral fickándoznak, némelyek pedig ünget se viselnek, hanem gyönge fátyolruhácskába öltöztetvén fel s alá sétálgatnak, hogy szépen nyőtt testeiknek gyönyörűségét nyilván megmutassák. Egynéhányan pedig mellig érő fehér hálót akasztanak a fejekre, hogy mázolt képei a nap sugarának melegségétől el ne pörkölődjenek, ámbár a cigánynál is feketébbek. A férfiak pedig török bugyogókat viselnek, amelyek oly bővek, hogy 6 láb is beleférne az olyan bugyogóba." Szomorú pünkösdhétfő 1837. május 15-én, pünkösdhétfőn a pest-budai lakosok régi szokás szerint kirándultak a budai hegyekbe. A kirándulók számát 12 ooo-re becsülték. A nap első fele kellemesen telt el, de négy óra tájt nagy zápor tört ki. Fél ötkor megszűnt az eső, és az ünneplő közönség lélekszakadva sietett hazafelé. Tíz perc szünet után azonban új, az előbbinél sokkal erősebb zivatar támadt, amely hamarosan felhőszakadássá változott. A völgyekben húzódó utakat, ahol gyalogosok, kocsik, szekerek és lovak zsúfolódtak össze, tajtékzó vízár lepte el. Nyolc ember fulladt meg,holttestüket csak másnap szállították el. A késő estig tartó zivatar következtében árvíz öntötte el a Tabánt is. Összedűlt a Horváth-kert melletti Ördögárok-híd és több ház. A romok alatt két kisgyerek pusztult el. Az árvíz áldozata lett két bérkocsi és több szekér, utasaik közül csak ketten menekültek meg: egy kocsis és egy angol utazó, aki a pünkösdi ünnepre jött Budára. Szerencsésebben járt az a fiatal férfi, aki selyemernyővel a kezében tartózkodott a bástyán. A villám kiverte kezéből az ernyőt, de ő maga csak kisebb égési sebeket szenvedett. A Sashegy szőlőit jég verte végig, a tőkéket egészen tövig repesztette. Pesten kevesebb volt a kár, csak a Retek (ma Révay) utca házait öntötte el a víz. Rablótámadás 1837-ben 1837. december 13-án este 6 órakor a Váci utcában egy posztókereskedő bezárta a boltját, és meghagyta inasának, a 17 éves Fónad Lajosnak, hogy a kulcsokat vigye haza magával. Az inast útközben, anélkül, hogy észrevette volna, két gonosztevő nyomon követte. A rablók egy szűk közben kővel beverték az inasgyerek fejét, majd a kulcsokat magukhoz vették és visszatértek az üzlethez. Egyikük elkezdte nyitogatni a lakatot, a másik sötét köpenybe burkolózva a közelben leselkedett. Szerencsére a szomszéd bolt tulajdonosa, aki épp zárni készült, furcsának találta, hogy egy idegen a posztókereskedő lakatjával bíbelődik. Rákiáltott: „Ki vagy? Mit akarsz?" A betörő ijedtében valami olyasfélét dadogott, hogy az az úr — és rámutatott köpenyes társára — ráparancsolt: nyissa ki a lakatot, mert fázik a keze. A köpenyes ezt hallva, a boltajtóhoz ugrott, kiragadta társa kezéből a kulcsokat, majd mindketten elrohantak. A szegény inast a Rókus-kórházba vitték, ahol két napig eszméletlenül feküdt. Három fogát kiverték, ijedtében összeharapta a nyelvét, de fejsebei pár héten belül begyógyultak. A betörőknek a rendőrség nem akadt nyomára. Víztisztasági javaslat 100 évvel ezelőtt A Vasárnapi Űjság 1875 júliusában egy ma is aktuális kérdéssel foglalkozott: folyóvizeink tisztaságával. A cikk számos riasztó példán mutatja be, hogy az angol, francia és német folyók menynyire szennyezettek. Többek között beszámol Wakefield városka lakosainak szellemes ötletéről: a wakefieldiek levelet írtak az egészségügyi hatóságnak — de írószernek nem tintát használtak, hanem a Calder folyócska vizét, onnan merítve belőle, ahol a város csatornái belefolynak. A névtelen cikkíró attól fél, hogy előbb-utóbb a Duna is ilyen mocskos lesz, ha Budapest szennyvizeit belevezetik. Ezért azt javasolja, hogy a szennyvízzel előbb szántóföldeket öntözzenek, hogy megtisztuljon, és csak azután engedjék a folyóba. Szerinte ehhez 250 lakosonként 2 acre (0,8 hektár) öntözőföld szükséges. A fővárosnak akkor 350 000 lakosa volt, részükre tehát több mint 100 km2

területre lett volna szükség, nem számítva az egyre sokasodó és egyre több szennyvizet kibocsátó gyárakat. Az öntözőföld nagyságáról fogalmat alkothatunk, ha elgondoljuk, hogy 1950-ig Budapest egész területe 192 km2

volt. Esti segélykiáltás a Dunáról 1875-ben már november végén keményre fordult az időjárás, s december elején a jégzajlás is megindult a Dunán. 7-én este a parton járkálok a folyó közepéről segélykiáltásokat hallottak, de a nagy sötétségben nem tudták kivenni, hogy kik és honnan kérnek segítséget. Csak valami sötét tömeget láttak úszni. Arra járt egy rendőrtiszt, aki a Dunagőzhajózási Társasághoz fordult: adjanak valami csónakot, amivel a segélykérőket ki tudja menteni. Fáradozása hiábavaló volt, sem a Társaságtól, sem máshonnan nem sikerült csónakot szereznie. Ekkor kocsiba ült és a parton követte a sötétben úszó testet, amely Kelenföldön, az akkor épülő Összekötő vasúti híd gerendázatában szerencsésen fennakadt. Kiderült, hogy a jégtáblák az óbudai partról egy vízimalmot sodortak el, rajta két molnárlegénnyel. Mindkettőjüket sikerült kimenteni, az ijedségen kívül semmi bajuk sem történt. Vértesy Miklós B HOMEPE üporpaMMa öyaaneuiTCKoro jKM/imuHoro CTpon-Te/ibCTBa b nHTOM nfiTMneTHeM nnaHe (fl-p flan rioHrpau) CTp. 1—3 Pa3BMTne ceTM KoriMyHa/ibHbix yc/iyr B uieayiomeM nnTnneTHeM nnaHe (ÖCKap BnHue) CTp. 4—5 B pyöpMKe «Yp6aHM3aunfl npoBMHUwanbHbix ropo-AOB» npeflCTaBnaeM 3cTeproM (3pBMH TaMaui) CTp. 6—9 Oro/ieTMe npocneKTa HapoAHoii PecnyöriMKM (Hen-Ké3Tapujaujar yTbfi) — (fl-p Eena 6epTn) CTp. 10—13 CTpoHmeecs yspoKAemie: MHCTMTyT M BocnMTa-Te/lbHblÜ AO" An« J1MU c nOBpejKAeHHbIMM MOTOp-HbiMM cjjyHKUMfiMM (a"P XlopaHT PaAHaM) CTp. 14—16 flaüouj KawLuaK — o ceöe. ByAaneuiT B TBopnecTBe HaMŐojiee apKoro npeACTaBMTena BeHrepcKoro aBaHrapAMana (Ba/ia* Bapra) CTp. 20—21 PeAKwe npoM3BeAeHMH HapoAHoro TBopnecTBa B oőyAaücKoü KBapTwpe (ra6pn3/ina Ca6o) CTP

. 23—27 flucKyccMH o npouieAujeM ce30He Onepnoro TeaTpa (HujTBaM Taöop) CTp. 28—29 KpiiTMHecKwe 3aneMaHMfl 06 oKpyxcaKDmeií cpeAe (3pHé XeÜM) CTp. 30—32 BocnoMMHamm. PaőoTa, npMcnaHHaa Ha KOHKypc «TaK Mbl MM/IM M paŐOTajlM AO OCBOÖO)«AeHM«» — <<y h MTe/ifl-MflTejKHMKM B 1939 roAy» (Ciiriap A BaHKM) i CTp. 36—37 ripOMCXOJKAeHMe H33BaH HM CTapHHHblX y/lMU B OőyAe (Esa Tan) CTp. 38—41 CONTENTS The fifth Five Year Plan Budapest housing programme (Dr. Pál Pongrácz) page 1—3 The development of public works in the next five years (Oszkár Vincze) page 4—5 Esztergom, this month's town in our series on the urbanization of country towns (Tamás Ervin) page 6—9 The one hundred year old Népköztársaság Street (János Bertalan—Dr. Béla Berti) page 10—13 An institution under construction: Educational Centre for the Disabled (Dr. Lóránt Radnai) page 14—16 Lajos Kassák — on himself. Budapest in the oeuvre of the one-time most significant Hungarian representative of the avant-garde (Balázs Vargha) page 20—21 Rarities of folk art in an Óbuda home (Gabriella Szabó) page 23—27 Discussing the past operatic season (István Gábor) page 28—29 Critical observations on our environment (Ernő Heim) page 30—32 Recollections. Entry for our competition "This is how I lived and worked before the Liberation": Rebellious teachers in 1939 (Szilárd Bánki) page 36—37 The origin of old street names in Óbuda (Éva Gál) page 38—41 48