Budapest, 1976. (14. évfolyam)

8. szám augusztus - Heim Ernő: Környezetvédelem - házunktáján

- házunk táján ból örökölt szépnek a pusztulása felett oly hamar napirendre tudunk térni, nem egyéb, mint fásultság., mely a háborús rombolások láttán belénk ivódott. Akkor a rom és a szemét valóban megszokott látvánnyá vált. De ma ?! Midőn már rég újjáépítettük a Parlamentet, a vári Palotát, valamennyi Duna-hidunkat! Vajon ma miért termeljük mesterségesen újra — éppen lakásunk, otthonunk, hivatalaink belépőjében — az esztelen pusztításhoz hasonlatos látványt? Az is lehetséges: csak félreértettük gazdasági átalakulásunknak azt a vívmányát, hogy most már minden, az egész város és benne minden egyes ház a mienk, hogy az elmúlt negyedszázad alatt minden értékünknek magunk lettünk a gazdái. Mert vajon az következik-e ebből, hogy ami mindannyiunké, az közelebbről egyikünké sem? Senkié? Aminek tehát nincs egyszemélyes gazdája, azért a társadalom — együttesen és külön-külön — többé nem felelős ? Aligha! Mégis olybá tűnik, sokan így gondolják. A lakók — mi mindannyian —, az idők során alaposan megritkult házfelügyelők, az IKV, a közületek és vállalatok gondnokai. Az sincs kizárva, hogy e téren is eluralkodott korunknak az a kárhozatos szelleme, miszerint ami „nem az én asztalom", azzal mit sem kell törődnöm! így a Egy eklektikus—neoreneszánsz bérház udvarinak napjainkban keletkezett romjai Még kopott, málló romjaiban is szép ez a minden részletében gondosan megkomponált architektúra Hulló vakolat és stukkó, töredezett kovácsoltvas lámpa