Budapest, 1976. (14. évfolyam)

8. szám augusztus - Vargha Balázs: Kassák Lajos — önmagáról III.

Khalabresz csodálatos púpja című elbeszélés-kötetében (1919) sok bizarr epizód tanúskodik a szecesszió stiláris hatásáról. A Vérvörös csütörtök — kétféleképpen Májusi ének című novellájának két hőse közül Palcsu Ödön — vagy Ödi — az egyik, egy kalandra készülő gavallér; a másik viszont — sajátságos módon — maga a május 23-i tüntetés. Ödönt, aki majd pánikba esik és elfut a tüntetők elől, anélkül, hogy kergetnék — személyesen megismerjük. Egy fiákerben. „Kényelmesen a kocsi sarkába dűlve nézelődött... Monoklit csíptetett a szemére, s elszántan, kihívó fesztelenséggel kezdte meg mindennapi játékát. A kocsi oldalán előrekönyökölve hunyorgatott, majd halkan fütyörészni kezdett, de csodálatosképpen ma senki nem vette észre drága felkínálkozását. Ma mindenkinek megvolt a kedves, magához illő párja, csak őt hordta ide-oda a fiáker csordulásig teli szívvel és árván, mint valami kényes nebántsvirágot." A tüntetők tömege viszont — természetesen ödi ijedt és utálkozó szemével nézve — arcnélküli, ijesztő, sőt undorító zűrzavar. Patkány-ribillió. „Most azokhoz ért, s hirtelen, mintha valami láthatatlan ököl arcba ütötte volna, megállt. Bömbölő kusza lárma verődött felé a szomszéd utcákból. — Mi az? — szakadt ki elhűlt szájából a kérdés, és abban a pillanatban futni, rohanni akart az ismeretlen veszedelem elől. De hamarosan mozdulni sem tudott, vékony lábai mintha gyökeret vertek volna a kövezetbe, csak állt mozdulatlanul, előregörnyedve figyelt. Es a lárma zuhogva nőtt, terpeszkedett, néha-néha egy érthető, vad sikoltás is repült fel a bomlott hangzavarból, s a következő percben mint fészkükből kiöntött patkányok, száz meg száz lucskos, szőrös, félig meztelen ember áradt elő a sötét utcakeresztezésből. — Éljen a forradalom! Ezer torok beszélt egyszerre, és a kigyulladt, forgó szemek mint összevert, vészes csillagok ragyogtak a tiszta májusi éjszakában." Mire való ez a torzkép? Hogy a burzsoá olvasó is megijedjen, s fusson világgá, mint Ödi a novellában? Vagy éppen azért, hogy színesebb, olvasmányosabb legyen a novella, s szimpatizánsokat toborozzon? Az Egy ember életében is ott van a két ellenfél — de mennyire másképpen! A munkások felkészültek az erőpróbára, már 1912. május 1-től kezdve. Stratégiát alakítottak ki, szervezték a felvonulást — ha nem tudták is, mivé fejlődik végül. Ellenfeleik nem Ödönféle gavallérok, hanem a gyárosok szövetségének — ahogy a munkások nevezték: a kutyaszövetségnek — vezetői. Azok is felkészültek a nagy napra. De az Angyalföldről befelé' tóduló munkásoknak persze nem a GYOSZ embereivel kellett szembeszállni a Ferdinánd hídon (Élmunkás híd), hanem a lovasrendőrökkel. „LE A NÉPNYÚZÓKKAL! ÉLJEN AZ ÁLTALÁNOS, TITKOS VÁLASZTÓI JOG!" „A rendőrök középütt benyomták a tömeget, karddal dolgoztak, s a lovak hangosan fújtak az izgalomtól. Térdben előrerúgták a lábaikat, mintha táncolnának. És vakon neki az embereknek. Középütt hátrált a tömeg, de ugyanakkor két oldalról előre nyomakodott. A rendőrök nem számítottak arra, hogy amikor ők eltávolodnak a hídtól, ugyanakkor a tömeg egy része a hátuk mögé kerül, és megindul Pestre." A patkány elnevezést itt a villamosok megzavarodott utasai kapják, kiket kiszállítanak, hogy a kocsikat felborítsák. ,,Olyanok voltak ezek a kocsik, mint valami roppant sárga elefántok, döglöttek és meggyalázottak." Bár csattogott a sortűz, jajgattak a sebesültek, még mindig népünnepély hangulatában folyt a rombolás. ,,Valakik kidöntötték az ßgyik gázlámpa oszlopát, s a vastagon kiömlő gázt meggyújtották. Ez a tűzbokor a régi vámnál égett. Akik a közelében voltak, azok hangosan nevettek, és olyan öröm vett rajtuk erőt, mintha valami nagyszerű játékot játszanának. Ugyanitt állt egy villamosbódé, pillanatok alatt szétszedték az építményt, aztán nekiestek a kerítéseknek, leakasztották a házak kapuit, s ebből a sok limlomból barikádokat építettek az út közepén." A Parlamentben folyik közben a vita. „Lovászi Márton odakiáltotta Tiszának: — Odakint gyilkolják a népet, így nem lehet tanácskozni. Követeljük az ülés fölfüggesztését! Polonyi Géza: — Hatvannyolc sebesült van már az utcán, mi lesz ebből? A rendőrök már gyerekeket lőnek halomra. Tisza fölemelkedik, és nyugodtan válaszol: — Rosszakaratú híresztelésekkel a Ház nem törődhetik. Hivatalos tudósításom nincs, folytatjuk tehát az ülést." És itt megint más formában tér vissza a patkány-hasonlat. „Mi majdnem egész idő alatt a Parlament körül tanyáztunk, előretörtünk, és visszavertek bennünket, mint a patkányok szaladtunk szét az utcákban, s mint farkasok törtünk elő a legközelebbi sarkon." Másnap a gyárak kizárják azokat a munkásokat, akik csütörtökön nem mentek dolgozni. Új tüntetések, új összecsapások. Sebesültek, halottak. S töprengések, viták. „— Mi lesz akkor, ha a gyárosok nem oldják föl a kizárási határozatot? — Meg van az már csinálva. A pártvezetőség bizonyára megegyezett velük. Hétfőn reggelre minden rendben lesz. — S mi lesz a halottakkal, sebesültekkel, a letartóztatottakkal? -Ők az áldozatok. — A győzelem áldozatai. — Az, hogy győzelem, az csak frázis. Mindig így szerelik le a megmozdulásokat." Befelé a háborúba Az Angyalföld-ben úgy lendül mozgásba a trónörökös halála után a háború masinája, mintha mindenki csak erre várt, erre készült volna. „Akárha hirtelen jött lázbetegség rázta volna meg a várost, az első pillanatokban mindenki elvesztette a fejét, az emberek, ismerősök és idegenek csomóba verődtek az utcákon, az újságok fölnagyítva és véres lével körülöntve közölték a híreket, háborút követeltek a nemzet ellen, amelyikhez a merénylő tartozott, s a vezércikkektől bezabált emberek is háborút, büntető hadjáratot követeltek. Mint az olajjal öntözött tűz, úgy harapódzott tovább és tovább ez a hangulat. Plakátok jelentek meg a falakon, tüntető tömegek keveredtek ki az utcákra, harci riadókat és trágár gúnydalokat énekeltek. Az újságok kiadóhivatalai előtt nagy papírtáblákon kiírták a legfrissebb híreket. S mintha valahonnan valami titokzatos, láthatatlan kéz rendezte volna ezt a cirkuszi komédiát. Vérszaggal telítették meg a levegőt:• Az Egy ember élete többet tud mondani azokról, akik ezt a „cirkuszi komédiát" megrendezték. S pontosan kijelöli, hogy milyen fokozatokon át jutott el a szociáldemokrata vezetőség és sajtó a hadüzenet lelkes helyesléséhez. Közvetlenül a szarajevói merénylet után még sokan nagyon nyugodtak voltak, nem osztották Kassák aggodalmait a háború veszélyéről. „Este bementem az egyesületbe. Sokan gyűltünk össze, s itt mindenki a merényletről és a háború lehetőségeiről beszélt. S milyen különös, hogy ezek a munkásemberek, a szervezet régi, megbízható tagjai sem látták olyan feketének a helyzetet, mint én. Mintha biztosan ülnének a nyeregben, egyszerűen kimondták, hogy nem lesz háború, és komolyan hittek abban, amit mondtak. Mindenki úgy vélte, hogy az Internacionálé segít rajtunk, és úgy jelent meg előttünk ez az intézmény, mint az igazságszolgáltatás szimbóluma, mint a legyőzhetetlen és csalhatatlan erők gyűjtőmedencéje . . . — Ma már nem ott tartunk, hogy a népeket, megkérdezésük nélkül, a vágóhídra lehessen hajtani." De másnap a piacon a tömeg már megveri, elkergeti a szerb árusokat. Az utca hangulata háborúszagú. „— Úgy kell a kutyáknak! Akik megölték a szegény trónörököst, nem is érdemelnek azok mást. Még a bőrüket is le kell nyúzni, elég ideig ültek itt a nyakunkon. Pedig mienk ez a hely, a magyaroké. Olyan pofájuk van, mint a kutyáknak, és csak idetolakodtak közénk." A Népszava majdnem egyhónapos bizonytalankodás, mellébeszélés után végre határozottan és jól szólt A háború réme kísért című vezércikkében: „A magyar szocialista munkásság kötelessége, hogy az uszítással nyíltan és határozottan szembe szálljon ... Bátran és nyíltan kell hirdetnünk: Magyarország dolgozó népe nem akar és nem tűr vérontást." „Az első hang, amit akár én is kimondhattam volna" — fűzi hozzá Kassák. S otthon is arról beszéltek, hogy a nemzetközi szolidaritás ellent fog állni az uszítóknak. „Anyám nyugodtan s szinte ellentmondást nem tűrőn jelenti ki: — Ha az urak akarják, akkor megcsinálják a háborút. — Nem az urak mennek a háborúba, hanem a szegény emberek. Nem engedi megingatni magát: — Ha az urak parancsolják, akkor a szegény emberek elmennek a csatába." Az öreg proletárasszonynak lett igaza. Másnap hadat üzent a Monarchia, s pár nap múlva már a Népszava is beállt a háborús kórusba. „Előre hát, gondolom magamban, legázolni a szegény embermilliókat a szocializmus nevében! A szabadság nevében! Az emberszeretet nevében!... Az ember rosszabb az állatnál, alattomosabb és gerinctelenebb, gyávább és ordítozóbb a hullarabló hiénánál." 21