Budapest, 1976. (14. évfolyam)

8. szám augusztus - Dr. Radnai Lóránt: Mozgássérültek Nevelőképző és Nevelőintézete

Csapó György SZÁLLÍTÓ Ugyanitt közel 300 mozgássérül­tet tudnak elhelyezni. A konduk­torok a mozgássérültek csoport­jaiban dolgoznak és egyben ta­nulnak. A csoport tehát a kon­duktorok gyakorlati képzésének és továbbképzésének helye is. Az új épület tervezőinek arra kellett törekedniük, hogy az épü­let alaprajza jól tükrözze a Pető­rendszernek megfelelő elrende­zést. Az épület legfontosabb részét az ún. csoportszobák képezik, amelyekben a mozgássérült gyer­mekek és felnőttek nevelése folyik. Ezek olyan háló-gyakorló szobák, amelyeknek már a berendezése is a konduktív nevelés szolgálatában áll. A bútorok könnyen mozdítha­tók és többféle célra alkalmasak. Mozgatásukkal elrendezésüket rö­vid idő alatt meg lehet változtat­ni, a csoport különböző felada­tainak megfelelően. A szobák összenyitásával könnyen változ­tatható a neveltek rendelkezésére álló terület is. A „gyakorló-pá­lyáknak" tekinthető helyiségsor az épület két végén elhelyezkedő teraszokkal is összekapcsolható. Ezek a virágtartókkal övezett te­raszok kilátást nyitnak a gyönyö­rű erdős környezetre. AZ ÉPÍTÉSZ ÉS GÉPÉSZ TERVEZŐK ugyancsak a neve­lés irányelveit tartották szem előtt, amikor a csoportszobákat kiegészítő mellékhelyiségek ter­veit készítették. A szobákhoz szo­rosan kapcsolódó vizeshelyiségek, tehát a fürdők, mosdók és W. C.-k berendezésére is az jellemző, hogy lehetővé teszik a sérültek­nek az önálló tisztálkodás meg­tanulását. A célszerűen megtervezett he­lyiségcsoportokat tiszta- és szeny­nyesruha-tárolók, teakonyhák, csukamájolaj-konyha, valamint a konduktorok szobája egészíti ki. Az épület alaprajzi szervezettsége lehetővé teszi a felvonón érkező ételek korszerű tálalását, a szeny­nyes edények mosogatását és el­szállítását, s egyúttal kapcsolatot teremt az egyes részlegek között is. A különböző osztályok a hét­szintes főépület három szintjén helyezkednek el. Az új épületbe is nagy számban járnak majd be a különböző korú sérültek, akik az ambulancián ta­nulnak. Az ambulancia a főépület egyik alsóbb szintjén helyezkedik el, hogy a gépkocsin vagy mentő­autón érkező és távozó mozgás­sérültek azt könnyen elérhessék. A legfelső szinten kap helyet a Szülők Iskolája, ahol a mozgás­sérült csecsemők édesanyjukkal együtt vesznek részt a foglalko­zásokon. A Szülők Iskolájában a kisgyermeket gondozó felnőttet képezik ki arra, hogyan tudja gyermekét a korának megfelelő, mindennapi életben szükséges te­vékenységre megtanítani. FONTOS SZEREPET JÁT­SZIK A NEVELÉSBEN az épü­letszárnyakkal körülvett nagy bel­ső udvar, amely kellemes és érde­kes természeti környezetet nyújt. A tervezési munkák során külö­nös gondot kellett fordítani a te­reprendezési terv elkészítésére, hogy a sérültek a legeltérőbb kö­rülmények között is megtanulja­nak mozogni. A sík, a lejtős, a lépcsős útvezetések, a pihenő- és játszóhelyek, az eltérő jellegű út­burkolatok mind azt a célt szol­gálják, hogy a mozgássérültek az életbe kilépve, ne találkozzanak szokatlan körülményekkel. A tervezőknek gondoskodniok kellett az intézeti adminisztráció elhelyezéséről, speciális felszerelt­ségű konyha létesítéséről, meg­felelő központi fűtés tervezéséről. Itt említjük meg, hogy az épület­ben azért nem készül légkondi­cionáló berendezés, mert a moz­gássérültek később sem kerülnek „melegházi" viszonyok közé. A Pető-féle rehabilitációs rendszer­nek ugyanis az egyik alaptézise, hogy a sérülteket nem szabad a széltől is óvott palántákként ne­velni, hanem hozzá kell őket szok­tatni a kinti életkörülményekhez. Csakis így lesz bizonyítható teljes életképességük, így válhatnak kinti embertársaikkal egyenran­gú, aktív személyekké az intézet elhagyása után. Az intézet egy nagy központi előadótermet is kap. AZ ÉPÜLET TERVEZŐJE, DR. REISCHL ANTAL egye­temi tanár több mint egy évtize­dig foglalkozott a Pető-rendszer tanulmányozásával. Épület-terve az így szerzett tapasztalatok alap­ján igazodik a speciális követel­ményekhez. Az épület kiviteli tervei Dr. Reischl Antal irányítása mellett, a LAKÓTERV kebelén belül készültek, Károlyi István és Érces Elemér építészmérnökök, Zirin Panaiotisz statikus, Komlós Lajos és Gémes László gépésztervezők közreműködésével. Itt készültek a külső út-, terep-, kert- és köz­műtervek is. A kivitelezést az ÉVM Köz­épületépítő Vállalat már meg­kezdte. Reméljük, hogy az új épület eredményesen szolgálja majd a Villányi úti intézet szűk keretei között kikristályosodott Pető­rendszer további sikerét, s egyben a magyar építészet nagy ügysze­retettel végzett munkáját is di­csérni fogja. Párnás karosszékben ül a pénztár mellett és telefonál. Nagyokat nevet közben. Jó­kora ember, gyermekarcú, a bőre sima, szeme vidám. Megvárom, amíg végez, aztán odalépek hozzá. — Jó — mondja —, menjünk át a Tanács körúti büfébe . . . Egy pillanat, csak szólok, hol ke­ressenek. A büfé belső helyiségében le­telepszünk. Kis konyakot ? kérdezem. Habozik. Legyen. Ámbár munka köz­ben nem szoktam inni, de néha jólesik. — Kell az ilyen nehéz munká­hoz. — Nem nehéz, bizonyisten nem, csak erős. — Mi a különbség ? — Ehhez erő kell, tudja, de akinek megvan és a fortélyát is ismeri, annak nem nehéz. Csú­szik a páncélkassza, vagy a négy­ajtós szekrény akárha sínen járna, nekünk csak fújtatni kell hozzá. — Mióta csinálja ? — Tizenegy esztendeje. Ami­kor elkezdtem, 80 kiló voltam, most meg 100. Egyszóval szép szakma ez, csak sokat kell tanulni. Mindenhez kell érteni; asztalos munkához, lakatos munkához, de mindenekelőtt a gurtnival bánni. Ez a szakma. — Azt mondja, szép ?! — Az hát, ha nem volna az, nem csinálnám. — Mi a legszebb benne? — A változatosság. Egyik la­kásból ki, a másikba be, megismer­ni az embereket is, meg a bútoro­kat, mert többnyire azt szállí­tunk. Naponta kilenc-tíz fuvart csinálunk, de van úgy, hogy tizen­egyet is. — Most mit vittek ? — Szekrényt. — Hányan ? — Ketten a gépkocsivezetővel. Mindig ketten vagyunk. Persze, előfordulhat, hogy nem bírunk a holmival, de az ritkaság. Olyan­kor betelefonálunk a központba, hogy a főnök küldjön még két embert. De a zongorát ketten viszik, nem ? — Azt igen. Gurtnival. A két végén egy-egy csomót kötünk, nehogy megcsússzon. — Előfordult, hogy megcsú­szott ? — Még nem. De csak az nem hibázik, aki nem dolgozik. így mondják; én is azt tartom. Tehát vigyázni kell. Ügy bennem van a vigyázás, ha az utcán megyek te­her nélkül, akkor is ügyelek, hogy „meg ne csússzon". Nagyot nevet. — Sokat nem törtünk mi még össze. De néha megesik. Már nem tudom, honnan, egy nagy háromajtós ónémet szekrényt szállítottunk, szerencsésen lehoz­tuk a harmadik emeletről, kint az utcán letettük, felmentünk a re­kamiéért, mire leértünk, látjuk ám, hogy arcra borulva fekszik a szekrény. Nagy vihar volt, fel­döntötte a szél. Csudára megijed­tünk, mert olyan szép homlokzati faragása volt. .. — A kár ilyenkor magukat ille­ti? — Ki jönne el akkor szállító­munkásnak ?! Minden darab biz­tosítva van. Meg aztán nekünk is van műhelyünk itt, a Bizományi­ban, megcsinálják. — Az ónémet szekrényt is ? — De még mennyire; szebb lett, mint újkorában. De azért csak rossz azt nézni, hogy egy­egy szép darab tönkremegy, még a hátamon is végigfut a hideg . . . — Mennyit bír el ? — Attól függ, honnan és miből. Szekrényből kétszáz kilót is, föld­szintről persze. Mert emeletről 16

Next

/
Thumbnails
Contents