Budapest, 1976. (14. évfolyam)

7. szám július - H. Boros Vilma: A „Boros Ádám-gyűjtemény”

H. Boros Vilma A „Boros Ádám-gyűjtemény" A legnagyobb magyar magán növénygyűjtemény Budapesten, a Rózsadombon, a mi öreg házunkban gyűlt össze. Ehhez hasonló nem volt még, és nem is lesz soha, mert létrejöttéhez annyi tényezőnek kellett összeműködnie, amilyenek többé együtt nem adódnak. Legelőször is kellett hozzá egy olyan tudós, akinek gyermekkorától kezdve legfőbb öröme, szenvedélye, munkája és pihenése a növények világa volt. Ez volt Boros Ádám. Őt mint a virágok és mohák nagy tudósát ismerték nemcsak itthon, hanem — ahogy sajnálatos módon olyan sokszor történik nálunk — világszerte még inkább. Kellett az ő szívós akaratereje, minden akadályt legyőző kitartása. Kellett rendszeressége, hajszálig menő pontossága, végtelen szorgalma. És kellett háttérnek egy nagyon öszszetartó, a tudományt hallatlanul tisztelő, minden áldozatra kész család segítsége és közreműködése. Végezetül kellett egy, a századfordulóidején épült családi ház, nagyméretű, tágas, magas szobákkal és egyéb helyiségekkel, amely be tudta fogadni a szárított növények és mohák egyre növekvő tömegét. Újságpapiros között, fasciculusokba kötve, polcokon voltak a növények elhelyezve, kezdetben nagyon is mostoha körülmények közt: az előszobában, magasan beépített polcokon, amelyeket csak lépcső-állványról lehetett elérni ..-. Aztán a két világháború támasztott újabb és újabb nehézségeket. Például nem volt újságpapiros; úgy kellett összeszedegetni ismerősöktől. Budapest ostroma alatt hullottak házunkra golyók, sőt bombák — és a gyűjtemény nem sérült meg! 1950-ben az állam mint nemzeti értéket, védelem alá helyezte. Csak ekkor, az utolsó évtizedekben volt a gyűjtemény megfelelően elhelyezve, egy külön szobában. * Boros Ádám professzorról, a tudósról, már sok cikket írtak újságokban és szaklapokban. És még sokszor fognak hivatkozni rá, mert tudományos művei, gyűjteménye nélkülözhetetlenek tanítványai nagy seregének és minden, a botanikával, mohászattal foglalkozó tudósnak. Én most arról szeretnék inkább megemlékezni, miképpen született, fejlődött ez a gyűjtemény több mint félszázados tudományos működése alatt. 63 000 virágos növény, 130 000 különféle moha a Nemzeti Múzeum Növénytárában van elhelyezve; a mohák külön „Boros Ádám gyűjteménye" néven. Gyermekkorunkban öcsémmel hoszszú ideig mindent együtt csináltunk, iskolába is együtt mentünk, őt lassanként semmi más nem érdekelte, csak a természet világa: a növények, kövek, kövületek. Amit ezenkívül kellett volna az iskolában tanulni — a Toldy Ferenc utcába, az akkor „Budai Reál"-nak nevezett iskolába járt —, azt halálosan unta. Mindent elhanyagolt, hogy azzal foglal'—zhassék, amit szeretett. A családban nemcsak az intőkért, rovókért, rossz bizonyítványokért kapott sok feddést, hanem azért is, hogy „ez a rossz tanuló hogyan merészel" a Természettudományi Társulat Botanikai Szakosztályába eljárni, ott fel is szólalni, tudósokkal beszélni, sőt ilyeneknek levelet is írni! igy aztán öcsém igyekezett mindezt titokban csinálni. Nagyon kellemes volt Ádámmal kirándulni. Sok érdekeset mesélt és magyarázott útközben: milyen növények élnek a lapályon, milyenek a tarlókon, mennyire másmilyenek az erdők különféle talaján és éghajlati viszonyai közt, s megin*. mások a vizes, tocsogós, mocsaras helyeken. Kezdetben a növényföldrajz érdekelte: a különféle növények elterjedése, egymással való társulásuk. Rendkívüli földrajzi tájékozottsága tette lehetővé, hogy az egész Kárpát-medence flórájának, moháinak tudósa legyen. * Még középiskolás korában, 1917-ben pártfogásába vette őt a tudós Degen Árpád, apánknak hajdani pozsonyi iskolatársa. Magával vitte kirándulásaira, ő keltette fel érdeklődését a mohák iránt, s ő mutatta be az említett Botanikai Szakosztályban. S a fiatalember önálló kutató útjainak útiköltségét is ő fedezte. Ez már az első világháború idejéi. volt, a nehézségek nőttön nőttek. A tanári fizetések értéke egyre csökkent, egyre többet éheztünk. Öcsém kirándulásaira csak babfőzeléket vitt magával, alumínium dobozban, ezt ette ebédre, hidegen. Pedig a fejlődésben levő diáknak — 1900-ban született — jó táplálkozásra lett volna szüksége! Mindig nagy hátizsákkal járt, teli a gyűjtött növényekkel és itatóspapirossal (ezek közé rakta a frissen szedett növényeket, hogy el ne hervadjanak). A nagy súly alatt gerince meggörbült. Gyengesége miatt nem vitték el katonának, s így tovább folytathatta a gyűjtést. Följegyzései szerint élete folyamán 2000 napot töltött „terepen", ahogy szaknyelven mondják. A háború és a forradalmak alatt kirándulásai külön veszedelmekkel jártak. Mert egyébként is sok veszélynek tette ki magát. A mohák érdekelték, s ilyeneket nemcsak az erdőkben, sziklákon gyűjtött, hanem a kutak káváján, belső falán is. Néhol „kútmérgezőnek" nézték ... A mohák vitték őt a barlangok mélyére is. Volt otthon egy kötélhágcsónk. Anyánk ugyanis attól félt, hogy ha tűz ütne ki házunkban, a fa lépcsőház lángba borul, s azon át nem lehetne menekülni. Ezért emeleti verandánkon volt egy földig érő kötélhágcsó. A barlangexpedíciókra öcsém azt is elcipelte . .. Az egyetemen természetesen a legkiválóbbak közé tartozott, és a legnagyobb dicsérettel, „summa cum laude" avatták doktorrá. 1972-ben aranydiplomával tüntették ki. * Öcsémnek iskolás korában jóformán semmi zsebpénze nem volt. Én mint jó tanuló, gyengébbeket tanítottam, s ezzel némi pénzt kerestem. A kutatáshoz szükséges első tudományos könyvet, Engler Syllabusát én vettem meg neki. Mikor aztán tudása egyre több elismerést kapott, a család többi tagja is tőle telhetően segítette. Kirándulásai idején a frissen préselt növényeket naponta át kellett rakni száraz újságpapír-csomók közé. A padláson egész szárító-kamra alakult kl. A préselt növények gondozásához az is hozzátartozik, hogy a kártevőktől, molyoktól és férgektől meg legyenek óva. Kezdetben öcsém a hajdani jégszekrényt nevezte ki „mérgező-szekrénynek", ebbe rakta bele a növények fasciculusait. Később már a növénygyűjteményt magába foglaló szobát ciánoztatta évenként. És hányszor ült az egész család az ebédlőasztal körül és hajtogattuk a capsulákat Ádám mohái számára! A mai olvasó talán mosolyogva hallgatja mindezt. A tudományos intézetekben, egyetemi tanszékeken munkatársak, felszerelések, gépek, könyvtárak állnak a kutató rendelkezésére. De a hajdani, robinsoni időkben nem így volt. Úttörőknek kellett előkészíteniük a mai könnyebb munkát. Sajnos, öcsém egész életében egyetlen idegen nyelven sem tanult meg jól, minden igyekezte ellenére. így óriási segítséget jelentett számára családunk tagjainak gazdag nyelvtudása. Német leveleit anyánk fordította, francia és angol levelezésében nagynénénk segítette. Erre különösen nagy szüksége volt, amikor a londoni British Biological Society (a legnagyobb tekintélyű mohakutató egyesület) tagjául választotta. A tudományos levelezés mellett 36