Budapest, 1976. (14. évfolyam)

1. szám január - dr. Tatai Zoltán: A főváros és környéke iparának szelektív fejlesztése

Horthy-korszakban Viszont a földbirtokosoknak, a jól kereső ügyvédeknek, mérnököknek, gazdatiszteknek, a magasabb állású magántisztviselőknek a gyermekeit nem vonzotta a könyvtárosi pálya. A fővárosnál e tekintetben még rosszabb volt a helyzet, mert a könyvtárban is, másutt is „szellemi szükségmunkásokat" alkalmaztak, eleinte 30—40, később 60—80 pengő díjazással. Jóllehet foglalkoztatásuk ideiglenes jellege amúgy sem jogosította fel őket semmire, mégis aláírattak velük egy nyilatkozatot, hogy a pénzt nem fizetésképp kapják, hanem segély gyanánt. Nem számíthattak a későbbi alkalmazásra, három hónap után végleg elbocsájtották őket. Munkájukra mégis szükség volt. 1931 végén a polgármester a Fővárosi Könyvtárnál érdeklődött, hogy hány szükségmunkásra lenne „szükség". A könyvtár 56-ot kért, az állandó alkalmazásban levők számának körülbelül a felét! ilyen körülmények közt merészségnek látszott könyvtárosságra pályáznom. Egy körülményben mégis bíztam. Édesapám ugyanis a Széchényi Könyvtár kézirattárának a vezetője volt. Noha ő, édesanyámmal együtt még 1916-ban meghalt, barátai közül többen éltek, és én számítottam a közbenjárásukra. Nem is csalatkoztam, mert Bajza József egyetemi tanár bejuttatott az Egyetemi Könyvtárba. A könyvtár a feloszlatott Pedagógiai Könyvtár és Tanszermúzeum anyagából abban az időben mintegy 12 000 kötet könyvet és folyóiratot kapott. A rektor engedélyezte, hogy feldolgozásukra 1933. december 1-től hét hónapi időre a beiratási díjból származó „könyvtári díj" terhére két ideiglenes napidíjast vegyenek fel. A kettő közül én lettem az egyik. Hat hétig, amíg begyakoroltam magam a munkába, ingyen dolgoztam, azután 80 pengőt kaptam havonként, azaz pontosabban 75-öt, mert 5 pengőt adó és biztosítás címén levontak. Az „állás" 1934. június 30-ával megszűnt, a velem együtt felvett Nagy Editet elküldték, de én maradhattam. Egyetemi diszszertációk katalogizálását bízták rám s ezért darabszám kaptam fizetést, „akkordban" dolgoztam, mint kollégáim mondták. Egy-egy disszertációért 12 vagy 15 fillért fizettek. Ha nekifeküdtem a munkának, megkerestem havi 80—90 pengőt. Három hónapig tartott ez a helyzet, ekkor „ádobos" lettem. Az egyetemet végzettek elhelyezése érdekében 1930 végén országos mozgalom indult meg, sok értekezlettel, beszéddel, újságcikkel. Mindezek eredményeként 1933 elején Hóman Bálint kultuszminiszter elnöklete alatt megalakult az Állástalan Diplomások Országos Bizottsága, rövidített nevén ÁDOB. Ez a szervezet felvett az első összeíráskor jelentkezett 2581 pályázó közül néhány száz fiatalt, akiknek többsége 3—4 esztendővel korábban fejezte be egyetemi tanulmányait. Könyvtárakhoz, levéltárakhoz és más hivatalokhoz kerültek, ideiglenesen foglalkoztatott gyakornoki minőségben, havi 80 pengő fizetésért. Őket nevezték ádobosoknak vagy tréfásan Hóman-bojoknak. Közéjük kerültem én is. Abban az időben rokonaimnál laktam, nagybátyám özvegyénél. Rokoni áron, 90 pengőért kaptam egy kis szobát, kosztot, fűtést, mosást. A 90 pengőből 75 biztosítva volt, ehhez kellett még szerezni 15-öt s azt, ami ruházkodásra, közlekedésre, szórakozásra kellett. A könyvtárban már régebben dolgozók délutáni különmunkával emelhették jövedelmüket, én ilyent csak 1941-ben kaptam. Szerencsére a munka nem volt megerőltető, a munkaidő csak fél 9-től 2-ig tartott, s így délután alkalom nyílt egyéb keresetre. A legjövedelmezőbb mellékfoglalkozás számomra — és legtöbb társam részére — az instruálás volt. Egy tisztviselő akkoriban szégyellte volna, ha gyermekei, különösen pedig a fiai nem tették volna le az érettségit. A gimnázium elvégzése azonban gyengébb képességűeknek és lustáknak nehéz feladatot jelentett. Ezért egyetemi hallgatókat, fiatal tanárokat fogadtak melléjük, akik délutánonként foglalkoztak velük, kikérdezték a másnapi leckét, megmagyarázták az algebra példákat, segítettek a latin declinatio és coniugatio (főnév- és igeragozás) elsajátításában. Ezt nevezték instruálásnak és fizettek érte — ha jól emlékszem — havonta 40—50 pengőt. Ilyen tanítványokat régi iskolámban minden évben kaptam. Egyszer egy betegeskedő harmadikos gimnazistát készítettem elő magánvizsgára. Hetenként négyszer 3 órát töltöttem nála havi 80 pengőért. Sokkal kellemesebb, de sokkal bizonytalanabb jövedelemforrás volt számomra rádióelőadások tartása és folyóiratcikkek irogatása; az előbbiért átlagosan 40, az utóbbiért 30—50 pengő tiszteletdíjat utaltak ki. Nem tehetett gyakran számítani erre; évenként legfeljebb 2-3 előadásomat tűzték műsorra, a folyóiratoknál hasonló vagy még roszszabb volt a publikációs lehetőség. Akadtak néha egyéb keresetek is. Nagyon derültem például a harmincas évek végén egy hajóskapitány esetén. Véletlenül meghallgatta egy, a Vaskapuról szóló előadásomat, megtudakolta címemet a rádiótól és meglátogatott. Elpanaszolta, hogy vezérigazgatójának az a rögeszméje támadt, hogy vállalatánál, a MFTR-nél (Magyar Folyam- és Tengerhajózási Részvénytársaság) a hajóstiszteknek a szakirodalomhoz is érteniük kell Csak azt léptetik elő, aki ír valami cikket a hajózásról. Ő ugyan egy épkézláb mondatot sem tudna megfogalmazni — szögezte le látogatóm —, ezért engem kér, hogy megfelelő díjazás mellett üssek össze számára valami kis tanulmányt a Dunáról. Kérését természetesen teljesítettem, és nem hiszem, hogy a hajózás ennek kárát látta volna. 1936-ban megnősültem. Feleségem — friss tanári oklevéllel — állás nélkül és az állásszerzés reménye nélkül állt, de instruálással ő is keresett valamit minden hónapban. A legnagyobb gondot a lakbér jelentette; jövedelmünk harmadát emésztette fel. Lakást akkor könnyen lehetett kapni, a házak kapuin fehér táblák hirdették, hogy hány szobás bérlemények kiadók. Rászoruló sok volt, de a magas bér miatt sokan húzódtak meg hosszabb emberi tartózkodásra alig alkalmas helyeken. Mi egy szerény, de barátságos, egészséges kétszobás budai lakásba költöztünk, és fizettünk ezért havi 80 pengőt. 1937-től könnyebb lett a megélhetésünk, mert augusztusban, Egyetemi Könyvtári szolgálati helyemen kineveztek „középiskolai helyettes tanár"-nak, közel 180 pengő fizetéssel. Arra azonban nem figyelmeztettek, hogy „rendes tanárrá" csak akkor neveznek ki, ha legalább két évig csakugyan tanítok egy iskolában. Ezt csak 1940-ben tudtam meg, amikor a könyvtárban előléptetésemet sürgettem! 1937-től a tiszteletdíjak is szaporodtak. A Kereskedelmi és Iparkamarától egyszerre 200 pengő előleget kaptam arra a Baross Gáborról szóló könyvre, amelyet Gyömrei Sándorral együtt írtam. A havi bevételünk kezdte megközelíteni a 300 pengőt, ami elég jó „középosztálybeli" jövedelemnek számított. 1937-ben feljegyzéseink szerint 3117 pengőt költöttünk, azaz havonta átlag 260-at a következő megoszlásban: Az átszállójegy villamoson 24, autóbuszon 30 fillérbe került, rövid távon 6 filléres kisszakaszszal lehetett utazni. Takarékosságból gyakran tettem meg gyalog a hivatalomig vezető mintegy 40 perces utat. A kulturális kiadások közt szerepelt minden hónapban a rádió-előfizetés 2,40 P-vel és az Egyetemi Nyomda könyvesboltjában folyószámlára való törlesztés 4 P-vel. Egy mozijegyért 60—80 fillért, színházjegyért a földszint utolsó soraiba 2 P-t fizettünk. A következő évben ruházkodásra sokkal kevesebbet fordítottunk, viszont elmentünk nyaralni két hétre Révfülöpre. Költségvetésünket ez 266 pengővel terhelte meg. Hosszas várakozás után 1942. januárjában mégis kineveztek segédőrnek az Egyetemi Könyvtárba. Ennek és a vele járó magasabb fizetésnek azonban már nem tudtunk igazán örülni. Magyarország közben hadat üzent a Szovjetuniónak. Új, katonai behívásokkal, bombázásokkal, nélkülözésekkel, kivételes törvénytelen törvényekkel, terrorral fenyegető időszak kezdődött, s ennek megírása külön fejezetbe kívánkozik. dr. Vértesy Miklós nyugalmazott könyvtári osztályvezető 33 lakbér 980 P. élelem 722 P. ruházkodás 576 P. gáz, villany 108 P. fűtés 91 P. közlekedés 148 P. beszerzések 260 P. kulturális kiadások 104 P. egyéb 128 P.