Budapest, 1976. (14. évfolyam)
6. szám június - Szinai János: Népesedéspolitika — lakásépítéspolitika
Egységes szakoktatási hálózat tésű nagylakásokban laknak, és a jelenlegi lakbérek mellett nem gondolnak cserére. Holott az így felszabaduló nagylakások alkalmasak lennének vagy a viszszamaradó fiatal, növekvő családrésznek, vagy pedig más nagycsaládosoknak. Ami pedig a fiatalokat illeti: a nehéz pályakezdő években valószínűleg nagyobb számban vállalkoznának házasságkötésre, családalapításra a jóval kisebb előtörlesztést (18 000 Ft) igénylő, kisrezsis (havi 180 Ft-os lakbér), kulturált lakásokban, a minigarzonokban. Az előzőekben javasolt lakásösszetétel férőhely-többlete lehetővé tenné, hogy a népesedéspolitikai határozatnak megfelelően, a születések számának növekedéséhez ilyen módon is hozzájárulhassunk. Javasolható, hogy az így adódó férőhelytöbblet révén a fiatal házasok lakásigényének a kielégítése — a 2 gyermekes lakásigénylők olyan körében, akik vállalják a további 1—2 gyermek születését — a vállalt gyermekszámmal együtt meghatározott igényjogosultságuknak megfelelően történhessen. A jelenlegi jogszabályok erre lehetőséget adnak. Azért javasolom a 2 gyermekesek kiemelt kezelését, mert a 3 és többgyermekesek preferálása már gyakorlattá vált, megoldottnak tekinthető. A soron következő feladat a 2 gyermekes családok 3—4 gyermekes családdá válásának elősegítése! E javaslat realitása mellett szól az is, hogy a lakáságazat távlati elképzeléseiben szerepel az 1 fő/1 szoba igényjogosultság. Ennek bevezetését, a legpolitikusabban ily módon kezdhetjük meg. Nem várható, hogy az áttérés erre a mennyiségi igények számszerű és látszólagos kielégítése után, átmenet nélkül, hirtelen kerüljön napirendre, hiszen ez a lakásigényeknek szinte azonnali megduplázódását jelentené. Befejezésül: mindenképpen szükségesnek tartom, hogy — az egész témakör fontosságára való tekintettel — a lakás- és városfejlesztés kutatása bekerüljön a legfontosabb, a kiemelt alapkutatások közé. Ez teljesen megfelelne a nemrégiben elfogadott új környezetvédelmi törvény szellemének is. Hiszen az építészet — a lakás, a város, a település alakítója — az ember legközvetlenebb, ugyanakkor állandó művi környezetét teremti meg. Amit szintén szükséges védeni, óvni, fejleszteni; amivel tehát állandóan foglalkozni kell. Az egészségügyi szakiskolák 1975-ben történt átvételével — két, egyetemhez csatolt gyakorlóiskolát kivéve — valamennyi középfokú szakoktatási intézmény tanácsi irányítás alá került. Az MSZMP Budapesti Végrehajtó Bizottsága a Fővárosi Tanács V. B. Művelődésügyi Főosztályának előterjesztése alapján elemezte az intézményhálózat működési feltételeit, és felhívta a szakemberképzés irányítóit, hogy dolgozzák ki az egységes fővárosi szakoktatási iskolahálózat fejlesztési tervét. A Művelődésügyi Főosztály előterjesztését — amely az V. ötéves tervidőszakban megoldandó feladatokat is tartalmazza — a Végrehajtó Bizottság ez év februárjában elfogadta. A 143 fővárosi szakoktatási intézmény 1975-ben 56 000 rendeskorú szakközépiskolai és szakmunkástanuló képzését, valamint 35 000 dolgozó (közöttük 3 900 szakmunkás) szakképzését látta el, 96 iskolaépületben. A pedagógusok munkájának színvonalában — különösen a szakoktatóknál és a tanulóotthoni nevelőknél — még lényeges különbségek vannak. Az előírt képesítési követelményeknek az oktató-nevelő munkát végzők egynegyede nem felel meg. Az irányítás korábbi tagozódásának következményeként az iskolák tárgyi ellátottsága is igen különböző. Van néhány olyan iskola is, amely tanteremmel sem rendelkezik; gyárak, kórházak által kialakított szükségtantermekben oktatnak (pl. az 53. sz. Intézet, Gyermekápolónőképző Iskola), vagy bérelt helyiségekben (pl. a Kirakatrendező és Dekoratőr Szakmunkásképző intézet). A kereskedelmi, vendéglátóipar! iskolák is súlyos tanteremhiánnyal küzdenek. A középfokú szakoktatási intézmények többsége nem szakképzési célokra épült. Az épületek többsége 1945 előtt, sőt csaknem a fele a múlt században épült, így a korszerű oktatásnevelés tárgyi feltételei mind nehezebben biztosíthatók. Az iskolák hátrányos helyzete változtatásokat sürget. Az előterjesztés készítői figyelembe vették a demográfiai helyzetet, a munkaerőigények alakulását, s a rendelkezésre álló Iskolai kapacitások gazdaságosabb kihasználásának lehetőségeit. Mindezek alapján javaslatot tettek a szakoktatási iskolahálózat átalakítására. Sok év tapasztalatai szerint a fővárosi általános iskolákban végzett minden száz tanuló közül 32 gimnáziumba. 34 szakközépiskolába, 32 szakmunkásképzőbe Iratkozik be. Az első évre felvett vidéki tanulók aránya a gimnáziumokban 10—12%, a szakközépiskolákban 30—35%, a szakmunkásképző iskolákban 55—57% között mozog. Legjobban tehát a szakképzést érinti a vidéki tanulók feláramlása, vagy létszámuk csökkenése. Az utóbbi években — a vidéki ipar és iskolahálózatfejlesztésével egyidejűleg —fokozatosan csökken a vidékről feláramló tanulók aránya. A demográfusok szerint a budapesti általános iskolát végzettek száma 1981-ben, a VI. ötéves terv első évében mintegy 6000 fővel meghaladja az 1976. évi minimális szintet. Arra kell törekedni, hogy az általános iskolát végzettek létszámcsökkenésének időszakában is emelkedjék a szakiskolába felvettek száma, erőteljesen csökkenjen a gimnáziumokba felvett tanulók aránya, s hogy a vidéki tanulók aránya biztosítsa az agglomeráció képzési igényeit, a nehezen beiskolázható szakmákban pedig megközelítően adja a szükséges munkaerő-utánpótlást. A demográfiai minimum időszakában a legkisebb tanulói létszám évi 20 000 körül legyen, míg a demográfiai csúcs időszakában kb. 25—26 000 tanulót vegyenek fel a szakoktatási intézmények. Az érettségizett tanulók tanfolyami szakmunkásképzését külön tervezik, évi 1200 — 1500 fiatal számára. A szakmai arányok kialakításakor arra törekednek, hogy a termelő és a szolgáltató szektorok igényének kielégítése legyen az elsődleges. A nehezen beiskolázható, népgazdaságilag fontos szakmákban, valamint a nem ipari szakközépiskolákban a jelenlegi tanulólétszámot kívánják fenntartani. Ily módon a demográfiai hullámvölgyben is csökkenthetők némiképp a szakmunkaerő-hiány okozta feszültségek, az iskoláztatási, valamint a szakképzésen belüli szakmai, ágazati aránytalanságok. Ahhoz, hogy a jövőben fokozatosan csökkenjenek a képzés feltételeiben ma még meglevő nagy különbségek, elsősorban a meglevő anyagi és szellemi erőkkel kell körültekintőbben gazdálkodni. Néhány év múlva az ipari szakközépiskolák jó része szakmunkásképzési feladatokat is ellát. Az ipari szakközép-és szakmunkásképző iskolákban a képzési célok ily módon közel kerülnek egymáshoz. Ugyanez várható az egészségügyi szakközép- s szakiskolák esetében is. Ez lehetővé teszi, hogy —. ahol a körülmények erre alkalmasak — egy iskolában közös Igazgatású szakközép- és szakmunkásképző. Illetve szakközép- és szakiskola működjék. (Az élelmiszeripari és a vendéglátóipari szakképzésben már működik ilyen típusú intézmény.) így a meglevő eszközök együttes felhasználásával nagyobb kapacitású, kettős képzési célt ellátó intézmények alakulhatnak ki. A szakképzés tartalmi korszerűsítése az alábbi feladatok megoldását igényli: — csökkenteni kell az iskolák között meglevő feltételbeli különbségeket, különös figyelmet fordítva a szakmunkásképző Iskolák fejlesztésére; — 1976-tól biztosítani kell a kereskedelmi szakmunkásképzés tanteremszükségleteit; — fokozatosan ki kell alakítani a egészségügyi szakközép- és szakiskolák, valamint az ipari szakközép- és szakmunkásképző iskolák összehangolt hálózatát; — meg kell teremteni az élelmiszeripari szakképzés korszerűbb feltételeit, különösen a sütőipar, a kenyérgyárak szakember-szükségleteinek biztosítására. A végrehajtás módozataiként javasolják egyes iskolákban a párhuzamos, ill. azonos képzési profilok (szakok, szakmák) megszüntetését vagy csökkentését. Ezzel tanuló-átcsoportosításokra nyílik lehetőség, a meglevő — kellően ki nem használt — iskolai kapacitások pedig jobban hasznosíthatók. Pl. a túl sok helyen folyó esztergályos-, géplakatos-képzést 4—5 helyre lehet koncentrálni, a ruhaipari szakközépiskolai képzést kettő helyett egy iskolában oldják meg stb. A szétszórtan, igen rossz körülmények között működő kis iskolákat össze kell vonni (pl. gépíró- és gyorsíróiskolák, egészségügyi szakiskolák), profil-átcsoportosításokkal kedvezőbb feltételeket kell teremteni. A rendeskorúak iskolahálózatához csatoltan meg kell oldani a felnőttoktatás szakmai igényeit: esti, levelező tagozatokat kell működtetni minden olyan iskolában, ahol erre a feltételek adottak. A tervezett módosítások csökkentik az intézmények számát, ugyanakkor növelik az egyes iskolák tanulólétszámát. Ezáltal az egy tanulóra eső képzési költségek kisebbek, a személyi és tárgyi feltételek jobban kihasználhatók lesznek. A tervek szerint mintegy 80 intézményben semmiféle változtatásra nem kerülne sor. Húsz intézményben profilszűkítés, ill. profilbővítés hajtható végre, esetleges szervezeti változtatásokkal együtt (pl. a Közlekedésgépészeti-, Építőipari Szakközépiskolák csoporton belüli összevonása). 4—5 integrált típusú ipari szakközép- és szakmunkásképző iskola, ill. 2—3 egészségügyi szakközép- és szakiskola kialakítására kerülhet sor, az épülő vagy a meglevő nagyobb kapatlcású Iskolákban (pl. az új Vasútgépészeti Szakközépiskola* szakmunkásképzési, az új 2. sz. Intézet szakközépiskolai képzési feladatokat is el tud látni). Hat gépíró-, gyorsíróiskolát három helyre csoportosítanának. A felnőttoktatás különböző formáit a nappali iskolákhoz csatolt esti, levelező tagozatokon, valamint továbbképzési iskola-centrumokban oldanák meg. A pedagógusok jövedelmi lehetőségei változatlanok maradnának. Foglalkoztatásuk a jelenlegihez hasonló iskolatípusban biztosítható. Az érintett iskolavezetők részben a nyugdíjba vonulók helyére léphetnének, részben tagozatvezetőként működhetnének tovább, a nappali iskola igazgatójának helyetteseként. A tervezett változtatások magasabb színvonalú képzést, igényesebb oktatónevelő munkát tesznek lehetővé, s ezzel párhuzamosan a főváros és a népgazdaság igényeinek jobb kielégítését. Sz. G. 31