Budapest, 1976. (14. évfolyam)

1. szám január - dr. Tatai Zoltán: A főváros és környéke iparának szelektív fejlesztése

Az elmúlt három évtizedben területi politikánk egyik központi feladata a budapesti ipar megfelelő irányú és arányú fejlesztésének biztosítása volt. Ez szükségszerűen következett abból, hogy Budapest az ország legnagyobb népességtömörülése, az ország gazdasági, tudományos, társadalmi életének központja. A főváros életét, fejlődését azonban sohasem helyes önmagában vizsgálni, hanem csakis az ország egészének részeként. A fejlesztési célokat mindig az országos célkitűzésekkel kell összhangban kijelölni, a megvalósításhoz szükséges eszközöket az országos lehetőségek és igények alapján lehet meghatározni. FORUM Dr. Tatai Zoltán A főváros és környéke iparánal A fejlesztés főbb elvei A Minisztertanács széles körű vizsgálat és elemzés alapján 1971-ben határozatot hozott a területfejlesztésről. Ebben egyebek mellett körvonalazta a főváros gazdaságpolitikai helyzetét és megszabta a fejlesztés fő irányait is: „Budapest és környéke, az ország legnagyobb települési koncentrációja, viszonylagosan túlfejlődött. Megfelelő gazdaságpolitikával kell biztosítani a főváros és környéke, valamint az ország más térségeinek arányos fejlődését.'''' E határozat alapján a fővárosi ipar fejlesztésének főbb elvei: — a fővárosban az ipari termelés fejlesztését csökkenő munkaerőbázison, az alacsony hatékonyságú iparágakból való átcsoportosítás és a termelékenység átlagosnál gyorsabb növelése útján lehet végrehajtani; — az intenzív jellegű iparfejlesztés feltételeit fokozottan és az átlagosnál gyorsabban indokolt biztosítani, különös tekintettel az anyagmozgatás gépesítésére; — az ipar szelektív fejlesztési feltételeinek meghatározásánál azoknak az iparágaknak a fejlesztését indokolt elősegíteni, amelyek kötöttségük miatt e térségben fejleszthetők a legkönnyebben; — a főváros adottságait alacsony hatékonysággal felhasználó iparágak és üzemek fejlesztésének korlátozása mellett folytatni kell a korszerűtlen, vagy a lakosság életkörülményeit károsan befolyásoló üzemek vidékre telepítését. A fenti elvekkel összhangban került kidolgozásra a IV. ötéves népgazdasági terv területi fejezete. A IV. ötéves népgazdasági tervről szóló törvény megszabta az 1971 — 75. években a Budapesten folytatandó iparfejlesztési politikát is. A magyar népgazdaság negyedik ötéves tervéről szóló törvény 39. §. (1) pontja szerint: „Budapesten az ipari termelés növekedését korszerű műszaki és technikai fejlesztéssel úgy kell elérni, hogy az iparban foglalkoztatott létszám Budapesten és környékén lényegében ne emelkedjen. Munka- és területigényes ipari üzemek kitelepítése és fővárosi vállalatok vidéki üzemtelepítései járuljanak hozzá Budapesten az ipar korszerű szerkezetének és a termelés hatékonyságának javításához." Az elmúlt években a főváros ipari fejlesztése — megítélésem szerint — alapjában a kormány területfejlesztési elveinek megfelelően folyt. A kormány a célkitűzések realizá-28 lásához az eszközöket is biztosította; pl. a kiemelt fejlesztési feladatok megvalósítását költségvetési juttatás és preferált hitel, az üzemek kitelepítését a központi területfejlesztési alapból történő támogatás segítette. Az elmúlt tervidőszak eredményei A IV. ötéves tervidőszakban Budapesten a termelés növekedése csökkenő létszámmal történt. Az elmúlt négy évben évenként átlagosan 3,2%-kal nőtt az ipari termelés, miközben összesen 75 000 fővel csökkent a létszám. A legnagyobb mértékű csökkenés a tanácsi és szövetkezeti iparban, továbbá a minisztériumi könnyűiparban következett be. A foglalkoztatottak számának visszaesése döntően a munkáslétszám fogyásából adódott. A munka termelékenységének növekedési üteme a budapesti iparban az elmúlt négy évben a foglalkoztatott létszám alapján átlagosan 6,5%, az egy teljesített munkaórára vetítve 7,5% volt. Az élőmunka termelékenységének növekedési üteme meghaladta az előző tervidőszakban elért, valamint a IV. ötéves tervben országosan előirányzott ütemet. Az ipari beruházások fővárosi részaránya — az ötéves tervszámításoknak megfelelően mérséklődött, mégis, a Budapesten települt szocialista ipar állóeszköz-állománya az elmúlt négy évben — évi átlagban — 4%-kal emelkedett. A létszám illetve a munkahelyek számának csökkenését figyelembe véve, a munka technikai felszereltségi színvonala jelentősen javult, az egy munkásra jutó állóeszközérték évi átlagban 8%-kal nőtt. A központi fejlesztési programok a főváros azon ágazatainak (közúti járműgyártás, számítástechnika) fejlesztését szolgálják, amelyek a főváros adottságait jól hasznosítják. A könnyűipari rekonstrukció a fővárosmunkaerőadottságait jelentős mértékben figyelembe veszi. A budapesti ipar ágazati szerkezete általában az országoshoz hasonló irányban változott, ahhoz kismértékben közeledett. Lényeges pl., hogy 1970—74 között a könnyűipar aránya 32%-ról 30%-ra csökkent. Az ipar szelektív fejlesztésére utal, hogy a fővárosi ipar országon belüli aránya a gépiparban, a könnyűiparban és a vegyiparban csökkent az átlagosnál nagyobb mértékben. A fővárosi ipar szelektív fejlesztését az ágazati struktúra változása csak részben tükrözi. A gyártmányösszetétel korszerűsítése terén előrelépés látszik. Nőtt azoknak a termékeknek az aránya, amelyekből a gyártás dinamikus fokozását a terv előírta; számottevően emelkedett az új termékek aránya — különösen a közlekedési eszközöket gyártó iparban, a fa- és textiliparban; a vásárolt licencek és a KGST-országok közötti szakosítási és nemzetközi kooperációs szerződések alapján gyártott termékek aránya növekedett. A kormány 1971 —1975 között 700 millió Ft-ot bocsátott a Fővárosi Tanács rendelkezésére, a városfejlesztés útjában levő, korszerűtlen, kitelepítésre kötelezett üzemek felszámolására és vidékre telepítésére. A fővárosi ipar szelektív fejlesztését segítette az is, hogy a megyei tanácsok a fővárosi vállalatok számára vidéki fejlesztéseikhez támogatást nyújtottak. A fővárosi üzemek kitelepítése, illetve a fővárosi vállalatoknak a megyei tanácsok által támogatott fejlesztése révén vidéken 1970—1975 között mintegy 20—30 ezer munkahely jött létre. A fővárosi székhelyű vállalatok és szövetkezetek termelése az utóbbi években — a budapestinél dinamikusabban fejlődő vidéki telepeik révén — közel olyan mértékben emelkedett, mint az országos szocialista iparé. Az iparvállalatok fokozódó mértékben alapítottak vidéki telephelyeket, vagy fejlesztették a már meglevőket, kihasználva a vidéken rendelkezésre álló területeket, a helyenként még mutatkozó szabad munkaerőforrást és támaszkodva a vidéki tanácsok anyagi-szervezési stb. segítségére. (Elősegítette e folyamatot az 1960-as évek elején kialakított nagyvállalati rendszer is, melynek során a korábban csak fővárosi telephellyel rendelkező vállalatok vidéki gyáregységekhez jutottak.) A fővárosi központú nagyvállalatok dolgozóinak több mint 30 %-a ma már vidéki telephelyeken, gyáregységekben végzi munkáját. A fővárosi székhelyű nagyvállalatok budapesti és vidéki telephelyei között sajátos munkamegosztási formák alakultak ki. A budapesti telephelyeken gyakran leszűkült a termelési folyamat „középső" szakasza, a termelés e fázisának egy része a vidéki telephelyekre tevődik át; ugyanakkor a fővárosi egységekben nőtt a termelés előkészítő és befejező szakaszának súlya, különösen a gép-