Budapest, 1976. (14. évfolyam)

5. szám május - Heim Ernő: A minőségi és mennyiségi lakáshiány ellentmondásai

Heim Ernő A minőségi és mennyiségi Afőváros ötéves tervének a lakosságot legközvetlenebbül érintő része két­ségkívül a lakásépítés. Érthető tehát, hogy e témát a sajtó, a rádió és a televízió is szinte állandóan napirenden tartja. De a sokféle, az egymásnak gyakran ellentmondó vélemények és javaslatok elsősorban azért válnak egyre inkább nyilvános vita tárgyá­vá, mert alig akad kérdés, melyben a végső döntést ennyi szerteágazó — gazdasági, szociális, műszaki, esztétikai stb. — té­nyező felelősségteljes összehangolásának kell megelőznie. Ebből a számtalan követelményt és lehe­tőséget átfogó feladatkörből ezúttal egyet­len problémát kívánok kiragadni. Mégpedig azt, amely ma még távlati terveinkben is csak másodlagos szerepet játszik, de amely előbb-utóbb, ha tetszik, ha nem, önálló témává lesz. Lakásállományunk erkölcsi avulására és az ebből eredő tennivalóinkra gondolok. Mondanivalóimat azonban még e téma­körön beiül is szűkíteni szeretném. A to­vábbiakban ugyanis lakásaink avultságát nem ez idő szerinti igényeink alapján és nem is 60—80 éves lakóházainkat vizsgálva kí­vánom felmérni, hanem a napjainkban épí­tett lakásállományt igyekszem az eljöven­dő 20—25 év távlatából visszatekintve ér­tékelni. Mert úgy vélem, végzetes hiba len­ne, ha akár csak átmenetileg is szem elől tévesztenénk, hogy lakásainkat nem csak a mai ember számára építjük! Pontosabban: egy pillanatra sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a most befektetett milliárdok­kal olyan nemzeti vagyont hozunk létre, amely nemcsak időtálló érték, hanem szoci­alista fővárosunk ma felnövekvő ifjúságá­nak szükségszerűen egy életen át jövőbeni otthona lesz! Elgondolkoztattak Perényi Imrének egy ankéton elhangzott szavai is: „...a fővá­ros belső kerületeiben épült számos lakó­ház erkölcsileg már akkor avult volt, ami­kor megépítették. Gondoljunk csak a Bu­dapest szívében található komfort nélküli lakásokra, az eltérő nagyságokra és szín­vonalra." Bár ez a megállapítás a múltra vonatkozik, mementóként állhat előttünk, önként felmerül ugyanis a kérdés: vajon az említett avultság csak mai szemmel minősül annak, vagy valójában már e há­zak építésekor is fennállott? A válaszunk: igen. De azt is hozzá kell ehhez tennünk, hogy az úgynevezett erkölcsi avulásnak a normáit félévszázaddal ezelőtt más mércé­vel mérték. Szabad-e elkövetnünk ugyan­ezt a hibát? Hogy az utókor a mi lakásépí­tési normáinkat ugyanúgy eleve avultnak minősítse majd! Meggyőződésem: nem csupán érdemes, de többé-kevésbé kötelességünk is, hogy már most, a napjainkban létesülő lakás­állományt is megkíséreljük a 2—3 évtized múltán előálló igényeknek — divatos szó­val élve, a majdani elvárásoknak — a szem­üvegén át nézni és értékelni. Hiszen ezek a lakóházak és lakásaik akkor még műsza­kilag megfelelőek lesznek, és gazdaságilag olyan nagy értéket képviselnek, hogy el­bontásukra aligha lehet majd gondolni. Az azonban kérdéses, hogy erkölcsileg is értékállóknak minősülnek-e majd? Mint ahogy arra a további kérdésre sem igen adható megnyugtató felelet: vajon ezek a lakások kellően komfortosíthatók, illető­leg korszerú'síthetők lesznek az akkori igények számára? A kérdést ebben a megfogalmazásban feltéve, lakásállományunkat két vonatko­zásban kell alaposabban megvizsgálnunk. Egyrészt maguknak a lakóházaknak és la­kásoknak a relatív értéke szempontjából, másrészt tömeges lakásépítésünk telepítés­politikai gyakorlatát tekintve. * Ez alkalommal az esetleges hibák részle­tes feltárására és elemzésére nem vállal­kozom. Mégis elengedhetetlennek tartom, hogy a továbbiak alátámasztásául — inkább illusztrációként, mint konkrét kifogások felsorakoztatásaképpen — néhány olyan tényre hívjam fel a figyelmet, melyek már ma tehertételt jelentenek, s főként előre­vetik jövőbeni káros konzekvenciájukat. Mert ha jogosan kárhoztatjuk pl. a múlt­ban épült bérpaloták sok tízezer komfort nélküli udvari lakását — ugyancsak el kell ítélnünk a már megépítésük idején elavult, úgynevezett ,,Cs-lakásokat" is. És ha a má­ból visszatekintve, elhibázottnak tartjuk a húszas években, a lakáshiány enyhítése cél­jából sorozatban termelt Városi-lakóházak eleve szűkre szabott szoba-konyhás laká­sait, akkor azon is illenék elgondolkoz­nunk: vajon nem minősülnek-e majd az ezredforduló idején sokszorosan alulmére­tezettnek a napjainkban ezrével, tízezrével épülő átlagosan 50—52 m--es, másfél, vagy akár kétszobás lakások is? És komfortosnak tekinthetők-e majd a felvonó nélküli öt­szintes lakóházak? Ami viszont lakásépítkezéseink ez idő sze­rint szükségszerű — egyébként nem is ki­fogásolható — telepítéspolitikáját illeti, itt is megbújik egy ma még figyelmen kívül hagyott, de előbb-utóbb a felszínre kerülő ellentmondás. Távlati lakásépítési terveink alapján ugyanis a jelenleginél már lényege­sen nagyobb lakások építésére csak 10— 15 év múlva kerülhet sor. Vagyis éppen ak­kor, amikor a lakásépítés súlypontja — egyéb okoknál fogva is — fokozatosan a belsőbb, rekonstrukciós területekre te­vődik át. A 3—5 szobás lakások tehát szük­ségszerűen, csaknem kivétel nélkül a vi­szonylag intenzívebben beépített városré­szekben fognak megépülni, ahol a szanálás rentabilitására való reális törekvések foly­tán kevesebb lesz a zöldterület, norma alatti az iskolaudvar és az óvodakert, ahol belvárosi a forgalom, a zaj és a levegőszennyeződés. De tehetünk-e akkor már egyebet, mint hogy itt helyezzük el a nagyobb lakást igénylő többgyermekes családokat? Mi­közben a gyermektelen, illetőleg kislétszá­mú családok rendelkezésére bocsátjuk a lazább beépítésű, korszerű iskolával és óvodával ellátott, játszóterekkel felszerelt lakótelepek másfél- és kétszobás lakásait... Az elmondottakkal, a teljesség igénye nélkül, csupán érzékeltetni kívántam azo­kat a következményeket, amelyeket egyelő­re még alig-alig mértünk fel. De amelyeket a jövőben már aligha lehet elhárítani. Kétségtelen, hogy lakásépítkezéseinket számos objektív tényező befolyásolja. így mindenekelőtt helytelen lenne akár a jelen­legi nagyfokú lakáshiányt, akár építőipa­runk súlyos kapacitás-gondjait figyelmen kívül hagyni. Bár ami a tényleges lakáshi­ányt illeti, érdemes Mester Árpád megálla­pítását is idéznünk, aki a nyilvántartott lakásigénylőkről szólva az előbbiekben már említett ankéton leszögezte: „. . . ma már nem minden igénylő «abszolút lakás nélkü­li», hanem vagy túlzsúfoltan, vagy társbér­letben, vagy komfort nélküli, avagy más szempontból nem megfelelő lakásban él." Ebből egyértelműen kitűnik, hogy a la­káskereslet egy része már ma is minőségi — elsősorban nagyobb lakás iránti — igény. Azt azonban még ilyen körülmények között is tudomásul kell vennünk, hogy a tömeges és gyors lakásépítés módját ma a házgyári technológia és annak több velejárója hatá­rozza meg. A csupán vélt változtathatatlanba passzí­van beletörődni mégis megbocsáthatatlan bűn lenne. Ha ma semmit sem tudnánk másképpen csinálni, mint ahogy tesszük — a jobb megoldást, a követendő utat még akkor is újra és újra keresnünk kell! Éppen ezért a továbbiakban néhány olyan lehetőséget kísérelek meg felvázolni, ame­lyek a gyakorlatban máris keresztülvihetők. Teszem ezt azzal a szándékkal, hogy a fi­gyelmet erre az elsőrendű fontosságú fel­adatra — amíg nem késő! — felhívjam. És teszem ezt abban a reményben, hogy ha gondolataim irreálisnak bizonyulnának is, másoknak talán újabb, célravezetőbb ötle­teket sugallnak. * A napjainkban épülő lakások erkölcsi avultságának a kivédésére két lehetőséget látok. Vagy már ma rá kell térnünk nagyobb lakások építésére, vagy a később majd meg­növelhető lakások típusát kell megalkot­nunk. A cél mindkét esetben ugyanaz: a most épülő lakásnak a távolabbi jövő igé­nyeit is ki kell elégítenie. A két változat közül az előbbi mindenekelőtt gazdasági, az utóbbi elsősorban műszaki problémákat vet fel. 30

Next

/
Thumbnails
Contents