Budapest, 1976. (14. évfolyam)

5. szám május - Szűcs Istvánné főtitkár az úttörőmozgalomról

gyermekkorában. Móron lak­tak. Egy ízben fellépett náluk a Postás Zenekar. Olyan ámu­lattal, odaadással nézte-hall­gatta a nagykürtöst, hogy annak is feltűnt az áhítatosan figyelő gyermekarc. Kezébe adta a tu­báját: nesze, játsszál vele... De van itt olyan „szakkör" is, ahol olyasmire tanítják a gyere­keket, amire otthon a szülőknek vagy az ideje, vagy a hozzáértése hiányzik. Például a szép beszéd­re, anyanyelvünk helyes haszná­latára. Választ kapnak az úttörők azokra a kérdéseikre is, ame­lyekre otthon elmarad a felelet. „Mit akar a költő ezzel a versé­vel kifejezni? Miért mondják erre a filmre, hogy a francia új hul­lám szülötte? Mi voltaGYOSZ?" A kérdések soha el nem fogynak. Ez az egyemeletes ház egy cipő­gyárosé volt valaha. Ahol most a fotószakkör vezetője kihajlik az ablakon és a Vajdahunyad utca teljes hosszát „befogva" a gyor­sított filmezést gyakorolja, mi­közben az asztal mellett ádáz csatát vívnak az asztalifoci csa­patai — itt volt egykor a cipő­gyáros hálószobája. Lenn, a bejárattól jobbra nyíl­nak a műhelyek. Az utolsó kép, amit az úttörő­házról őrzök: a műhelyasztalo­kat fehér és piroskockás terítők­kel takarják le. A gáztűzhely lángjain sistereg a forró olaj. Palacsintát sütnek a lányok.

Next

/
Thumbnails
Contents