Budapest, 1976. (14. évfolyam)

4. szám április - Vargha Balázs: Déry Tibor ezer alakban III.

lök, akiknek nagy része később egérutat nyert a Lipót körút mellékutcáiban, továbbfutottak s néhány pillanat múlva eltűntek szem elől. Messziről még felhangzott olykor egy-egy sivalkodó kiáltás, amelynek azonban nem lehetett értelmét kivenni." Parcen Nagyot nemcsak a kávéház tükörablaka választotta el a tüntetőktől, hanem a tájékozatlansága is. Jámbor kérdésére (— Mi történik itt?) bőséges és kaján választ kap a túlságosan is jólértesült Wavrától, aki még annak is tudója, hogy kiket kapott el a rendőrség a világháború kitörésének húsz éves évfordulójára tervezett kommunista tüntetés szervezői közül. Parcen Nagy meglepett kérdése majdnem szószerint így hangzik el Csepelen, egy munkás szájából, aki tüntetni megy ki az utcára, társaival együtt. „A G. utca sarkán egy rendőr gumibotjával hadonászva, kivörösödött arccal kiabált. Amikor Fischer a sűrűn préselődő tömegből kisodródott a térre, egy másik rendőr futott el mellette, hangosan lihegve s a tér sarkán állomásozó 8—10 főnyi rendőrcsoport előtt megállt. Az őrsvezető őrmester rögtön kiáltozni kezdett. — Zárják el lovasrendőrökkel a G. utat! Irányítsák az S. út felé, itt nem tudok mozogni! — Néhány perccel később Fischer hátrafordulva látta, hogy a lovasrendőrök megindultak, s lassan belovagoltak az emberek közé. Most luftot kapunk — mondta valaki mellette. De a nyomás nem engedett. — No, szálljuk ir.eg a gyárat! — súgta a fülébe Tiroler Ferenc, aki néhány perccel előbb véletlenül mellé sodródott. — Mi történik itt tulajdonképpen?— kérdezte egy idő múlva." Mi történt? Nem a munkások szállták meg a gyárat. Sőt kizárta őket a gyár vezetősége. Mindenkit elbocsátottak, aki nem volt nélkülözhetetlen a munka folytatásához. Akinek nem újították meg a munkaviszonyát, azt már be sem engedték a kapun. A Felelet munkástüntetéseinek Farkas Zénó professzor se nem résztvevője, se nem nézője. Bár őrá is hatnak a tüntetések, a regény szerkezete nem kívánja, hogy közvetlen részesük legyen. Van ugyanis a Feleletnek egy másik főszereplője, Köpe Bálint, a munkásgyerek. Ő elég mozgékony és elég kíváncsi is ahhoz, hogy minden eseménynél ott legyen, ha kell kiabáljon, ha kell meneküljön. „Mire Bálint lélegzetszakadva az utca torkolatát eltorlaszoló, ijedten előre-hátra tolongó embertömeghez ért, mely a kíváncsiság és rémület két ellentétes nyomása közé szorult, az Andrássy út már tele volt menekülő, jajgató férfiakkal, nőkkel, akik között kivont karddal lovasrendőrök vágtattak ide-oda, egy-egy hosszú kardcsapással nyúlva az útjukba kerülő menekülő emberek után. Bálint minden erejét és ügyességét megfeszítve előre kúszott. Hónaljak alatt, a házfalak mentén oldalazva, minden résen átbukva két-három perc alatt kiért az Andrássy út sarkára. Fogát összeszorította, haja, tarkója csuromvizes volt. Egy rendőr szaladt feléjük, tátott, fekete szájjal, melynek kiáltásait nem lehetett megérteni, kivont kardját ütésre lendítve a válla mögé mártotta. Az első sorok ijedten sikoltozva hátra remegtek. Az úttest közepén egy lovasrendőr, lova nyakára hajolva két férfit kergetett, kardja éppen abban a pillanatban csapott le az egyik menekülő kopasz fejére, amikor az utcatorkolat felé szaladó gyalogos rendőr Bálint elé ért; a következő percben a gyerek mellett álló idősebb asszony sikoltozva összerogyott. Bálint az arcára pillantott, amelyet egy szempillantás alatt elöntött a vér." Bálintot, a kíváncsi srácot ez a látvány avatja a tüntetés tevékeny, leleményes résztvevőjévé. „Olyan gyűlöletet érzett a markában, hogy egy puskacsövet ketté bírt volna törni a puszta kezével." Déry Tibor szemtanúja volt 1936-ban Bécsben a Karl-Marx-Hof ostromának, ami után megállíthatatlanul következett Ausztria bekebelezése Hitler birodalmába. Itt is szétfoszlott a remény, hogy a népfrontos összefogás szembeszállhat a fasizmus támadásával. A bécsi ostrom beleépült A befejezetlen mondatba is, mint Krausz Évinek, Parcen Nagy kommunista barátnőjének élménye. Ez az alap-emlék tér vissza újra és újra, mikor tüntetésről, utcai összecsapásról ír Déry. De régebbi motívumok is új életre kelnek ilyenkor. A kéthangú kiáltás lámpafényes, örökké mozgó pályaudvara sejlik fel a Feleletnek azokban a jeleneteiben, amelyek a Ferdinánd-hídon játszódnak, a Nyugati pályaudvar sínéi, mozdonyai fölött. „A tolató mozdony még mindig dolgozott, a galambrajszerűen szálldosó füstpamacsok most hátrafelé sorakoztak fel az égen, egy kis ideig megálltak a napsütésben, majd észrevétlenül szétfoszlottak. Mire a mozdony lebukott a Ferdinánd-híd alá, amely néhány pillanatra lefojtotta füstjét, a türelmetlenül várakozó tömeg idegein egy újabb hír futott végig: a Ferenc József laktanya előtt állítólag összeütközés történt a rendőrség és a Kispest felől felvonuló munkásság között. A rendőrség nem engedte tovább az embereket, kardját használta, egy asszony is megsebesült, másokat a menekülők vittek el." A híd, amelyen az Angyalföldről befelé- igyekező tömeg összetorlódott, a bizonytalanságnak, a lelkek lebegésének jelképévé válik. Már nem lehet tudni, melyik hír igaz, melyik hazug, melyik közbeszóló hites munkás, melyik provokátor, rendőrspicli. Ez a hír az összecsapásról mindjárt vitát lobbant fel: ,,— Egy szó sem igaz ebből! — mondta egy ember. — Miért ne volna igaz ? — Azok terjesztik, akik el akarják riasztani a munkásságot — mondta az ember. — Hogy beijedjünk és hazamenjünk . . . — Ki ijed meg ettől?— kérdezte egy csendes, mély hang. — Akadnak. — Mondja, szaktárs, honnét tudja, hogy nem igaz? Ott volt? — Hogy lettem volna ott? — Vagy nem hiszi el a zsarukról, hogy fegyvertelen embereknek meg asszonyoknak is nekimennek? — Elhiszem — felelte az ember. — De azt is el tudom hinni, hogy maga a rendőrség terjeszti ezt a hírt, hogy elriasszon bennünket. — A kutyamindenit, kit riaszt el vele?" A Felelet első kötetének megjelenésekor éppen azt kifogásolta a kritika, ami legfőbb értéke: a sokszínű realitás ábrázolását. Mert bizonyos, hogy az 1930-as évek munkás-megmozdulásainak nem az elszánt bátorság volt az egyetlen motívuma. S nem könnyű igazságosan eldönteni, hogy egy bizonyos pillanatban a felesleges bizalmatlanság szigetelte-e el a mozgalmat, vagy a jogos bizalmatlanság óvta meg (. .. sem tudta megóvni...) az árulóktól, besúgóktól. Börtönök Krausz Évi egy bújkáló kommunistát telepített be Parcen Nagy Lőrinc lakásába. A botcsinálta házigazda udvariasan meg akarta győzni vendégét, hogy az ő lakása nem alkalmas a rejtőzködésre. Vitájuk közben elmondta egy visszatérő álmát, amit nyilván ez a helyzet idézett emlékezetébe. Az álomnak egy közönséges bérház a színhelye, de hangulata, szimbolikája börtönre vall. „Magamra hagytak egy homályos udvari szobában, amely valahol a külső Józsefváros vagy Ferencváros egyik szűk udvarára nyílt. Mi soha nem laktunk a Józsefvárosban vagy Ferencvárosban; hasonló szobát éber állapotban tudomásom szerint ebben a korban csak egyszer láttam . .. A szoba tégla alakú volt, igen keskeny és hosszú, s túl volt tömve bútorokkal; az egyik hosszfal mentén, a sarokban, két ágy állt szorosan egymás mellett, ezek betöltötték a szoba egész szélességét, s csak egy negyven centiméternyi rést hagytak a fal és az egyik ágyszél között. Minthogy az ágyak lábukkal épp az ajtóig értek, ha az ember ezt kinyitotta, a szárny pontosan rácsukódott a negyvencentis résre, s elzárta a szoba többi részétől, ezért, ha az ember hozzá akart férni az ágyakhoz, be kellett csuknia az ajtót. . . A szoba tele volt legyekkel. Legsűrűbben a vetetlen ágyakon ültek, ezek egész feketék voltak, egy ujjnyi fehér rés nem sok, annyi sem látszott ki a lepedőkből vagy vánkosokból... A villanykörte zsinegje háromszoros vastagságra dagadt a rajta ülő legyektől. Rajtam kívül soha más ember nem tette be a lábát a szobába ... Néha reggel vagy délután, alkonyat felé kinyílt az ajtó, s valaki egy papírzacskóban újabb legyeket hozott be a szobába — mint ahogy a fogolynak az őr behozza az ételt —, kiengedte őket a zacskóból s kiment.. ." Ez az álombeli börtönféle az álmodójának érzékenységét és kulturáltságát jellemzi. Furcsa, irodalmias rovarok ezek a legyek. Leszármazási táblázatukon olyan kiválóságok szerepelnek, mint Arisztofanész, Franz Kafka és — időrendben már Déry után — Sartre. Egy igazi börtön egészen más hely. Ezt Köpe Bálint is megtapasztalta. „A 200-as cellának nevezett helyiség egy hosszú folyosóból állt, melyből jobbról-balra ajtók nyíltak a külön zárkákra, a végén a fal mellett a közös mosdó állt, hátrább az árnyékszék. Mialatt Bálint a folyosón cipőjét fűzte, az egyik ajtón dörömböltek. A rendőr a kémlelő nyíláson benézett a zárkába, majd kulccsal kinyitotta az ajtót. Egy kamasz formájú, nyurga, fiatal fiú lépett ki rajta, kopaszra nyírt, kerek fejjel, egyik szeme s az orra vastagon be volt dagadva, ajka fekete volt a rászáradt vértől, arcán sűrű véraláfutásos, lila és sárga foltok szomszédoltak." 23