Budapest, 1976. (14. évfolyam)

3. szám március - Vargha Balázs: Déry Tibor ezer alakban II.

A fiatal Déry Tibor Irodalmi városképek Vargha Balázs Déry Tibor ezer alakban II „Kéthangú kiáltás" Kísértethistória 1918-ból. Szereplői egy újpesti munkásház lakói, köztük Kuhár István parkettázó a családjával. Egy lakója van csak a háznak, aki másféle, mint a többiek, s akit nem is nagyon tudnak hova tenni. Annyit tudnak róla, hogy Diró a neve. ö a padlásszoba bérlője; sovány, nyurga férfi. Amíg a rejtélyes események áradata meg nem indul, a ház igen átlagos képet mutat: „A kétemeletes sárga ház a külváros legszélén állott, keskeny, rövid kis utca sarkán. Észak felé, ameddig a szem ellátott, gyárkémények meredtek az égnek, a ház hosszát pedig a közeli pályaudvarból kifutó, szinte beláthatatlan szélességű sínhálózat szegélyezte. Füst fojtotta szürkére éjjel-nappal a sűrű levegőt, a gyárak tülkölése, vonatok örök zakatolása s a mozdonyok síró sikoltása soha, egy pillanatra sem szűnt meg, az emberek csak kiabálva beszélhettek egymással. A gyárak egy része éjjel is üzemben volt, erős ívlámpák vakították az éjszaka csendjét. A színek felett remegve függött az ezernyi fehér fényű nap, vérpiros szemek bámulták sűrűn az éjszaka megszentségtelenített titkát, égő, zöld jelzők csapódtak le, mint hulló csillagok a fénylő sínek felett. Messziről, a pályaudvar felelt vörösen világító köd szállt az ég felé." Diró kilétét a kisregény olvasója hamarabb megsejti, mint lakótársai. Ez a padlásszobai különc az íróhoz, Déry Tiborhoz hasonlít leginkább. Lehet, hogy szándéktalanul, de még a neve is ezt rejti szójátékosan: D., az író. Az történik ugyanis, hogy Kuhár holmi röpködő füzetlapokat talál a lépcsőházban. A rajtuk olvasható naplójegyzetek pedig, amelyek kétségtelenül Diró kezétől származnak, folyton a háborúról, az elviselhetetlen háborúról szólnak, Déry stílusában. Hol nyíltan, hol rejtetten. Igaz, hogy a füzetlapok írója megjárta a frontot, Déry pedig nem, de más alapunk nincs is a két D. elhatárolására. A napló maga is rejtélyekkel viaskodik, ám ezek jóval szelídebbek, elvontabbak, mint amiket a kisregény szereplői megélnek. „Az utolsó hónap feljegyzéseit lapozgatva észrevettem, hogy ahol az «ember» szó fordul elő az írásban, ott helyenként — minden értelem híján — mellette áll a «vér» szó. Egy helyütt «kés» szó mellett látom a «vér» szót, s ugyanazon a lapon még egyszer előfordul a «kés» s mellette teljesen összefüggéstelenül a «torok» szó. Két oldallal később, egy mondatot kettészakítva, hirtelen egy csomó egymással rímelő szó: veres, deres, neves, eres, s utána még mindig nem a mondathoz tartozóan: sivít. . . jaj, jaj, nagyon sivít." A pályaudvar partjára vetett sárga házban éjszakánként érthetetlen párbeszéd riad, rettegésbe ejtve a lakókat. A „kéthangú kiáltás" Diró szobájából jön, a padlásról. Az expresszionista képzőművészetnek törzs-alkotása Edvard Munch képe: A sikoly. Eltorzult arcú női alak közeledik felénk egy hídon. Sikolt, de hogy miért, azt a kép nem meséli el. A képnek minden részlete, minden izgatott íve együtt sikolt mégis a nővel. Déry Tibor rá is licitál az expresszionista eszköztárra, E. T. A. Hoffman és E. A. Poe misztikus történeteit is segítségül híva. Diró lénye kettéválik. Karosszékében ülő testét otthagyja, s tükörkép formájában ijesztgeti a lakókat. Kuhárnénak ilyen igéket zeng az „egysíkú, testetlen" tükörkép: „En vagyok a láz ... én vagyok a szabadság . . . Én vagyok a természet, én vagyok az ösztön, én vagyok az érzés, én vagyok az igazság. Vigyázz! vigyázz! Belőlem csap ki az őrület lángja is, ha nem bírja el a saját bilincseit. De én vagyok az élet igazságos tüze." Mint régi mesék lidércfénye, úgy hívja, vonja magával Kuhárnét ez a nagy önbizalmú jelenség. „A sínek közé értek, az asszony meg-megbotlott bennük. Ügy érezte, mintha egy fekete sivatag közepén járna. Vérpiros lámpák himbálództak itt-ott a föld felett, a magasban a szél zengette a sürgönydrótokat, s az egyik jelzőlámpa minduntalan csörrenve a vasoszlopnak ütközött. A sínek felfénylettek az ívlámpák fehér tüzében, távolról vonat éles fütyülése hallatszott. . . Egy félpercnyi távolságra lehetett már csak, s a tükörkép még mindig nem mozdult el a sínek közül. Szembeállt a mozdonnyal, s hangtalanul nevetett. Feje fölött a jelzőlámpa csörrenve csapódott 20