Budapest, 1975. (13. évfolyam)

1. szám január - Fekete Gábor: Vác, a jubiláns

A Duna-part hálózatát; a modern kórház a járóbeteg-ellátást is segíti, az orvosok egyaránt dolgoznak majd a kórházban és a rendelőben. Legyen-e hotel ? Vác városát még mindig a kisváros csendje jellemzi, bár a centrumon keresztül vonuló 2-es főútvonal gondoskodik a nagyvárosi zajról. Idővel ugyan ez a főközlekedési út elkerüli majd a várost, de nagyon valószínű, hogy addigra maguk a váciak válnak „zajforrássá": erre lehet következtetni abból, hogy már most csaknem háromezer lakos személygépkocsi illetve motorkerékpár tulajdonos. Az viszont várható, hogy a város idegenforgalma — eltekintve a jubileumi évben várható pezsgéstől — egy ideig nem zavar sok vizet. Jóllehet, tavaly 33 ezer vendégéjszakát töltöttek Vácott, a helyi idegenforgalmi szervek szerint ez nagyon kevés. Feltehetően az az oka, hogy nincs a városnak szállodája, s ezért a vendégek zöme csak átutazó. Az országos idegenforgalmi szervek viszont azért utasították el egy százágyas szálloda építésének gondolatát, mert „ki és miért utazna Vácra?" Pillanatnyilag új terv született egy 50 ágyas szállodára, s arra, hogy miként növelhetnék Vác idegenforgalmi vonzerejét. A vonzerő növelésére mindenesetre jók az esélyek, s nemcsak a kulturális élet fellendülése miatt. A város Duna-partján már folynak egy nagyszabású „víziközpont" épí- * tési munkálatai, feltöltés és fásítás formájában; tekintélyes területen pompás sétányt alakítanak ki, üdülőterülettel, sportpályákkal, „dühöngőkkel", víziteleppel és sportszállóval. A vendéglátó hálózat bővítéséhez sem lenne szükség túlságosan nagy beruházásokra; nem kevesebb mint tizennyolc étterem, cukrászda, büfé fogad már ma is vendégeket a városban, köztük a városhatárokon kívül is népszerű Kőkapu kisvendéglő és a Fehér Galamb szórakozóhely. A püspöki palota, a székesegyház, a Hegyestorony, a Piaristatemplom a műemlékek kedvelőit csalogatná a városba, az ipar az üzletembereket és egyéb tárgyalópartnerokat. S ha nincs is arról szó, hogy Vác egyhamar túlszárnyalja neves Duna-kanyarbeli tájaink bel- és külföldi idegenforgalmát, alighanem mégiscsak mielőbb polgárjogot nyer egy hotel. Utolérni Szentendrét Minden városnak akad valamilyen „ellenfele", ez alól Vác sem kivétel. A nagy vetélytárs, legalábbis kulturális tekintetben, Szentendre. A Pest megyei pártbizottságnak az a törekvése, hogy a 900 éves Duna menti város mielőbb a képzőművészet és a muzsika városává váljék, a vetélkedő jobbik oldalát célozza; nevezetesen azt, hogy a kulturális beruházások, a pénzek elosztása feletti viták helyett az üzemi munkásoknak bővében levő Vác érje utol Szentendrét hírnévben. Pótolja saját adottságaival Szentendre varázsát és hagyományait, próbálja magához vonzani azokat, akik a Duna-kanyar tájainak és hangulatának ihletésére vágynak és várnak, egyszóval váljék ugyanolyan rangos művelődési központtá, mint Szentendre. A képzőművészet felkarolása figyelemre méltó gyakorlati kezdeményezésekkel párosul. Alig néhány esztendeje alakult meg Vácott az újonnan felfedezett és a már érettebb tehetségek kibontakoztatására a „Dunaműhely"; alkotóművészei évente egyszer gyűjteményes kiállításon, évközben pedig — háromhetes váltásokban — egy-egy képzőművészeti ág bemutatóján teszik közszemlére termésüket. A város kiállítótermet is vásárolt, nem is akármilyen környezetben: a volt görögkeleti templom falai szolgálnak e célra. A műhely pillanatnyi állandó létszáma: öt festő és grafikus, két-két iparművész és szobrász. A tárlatokat nagy hírverés előzi meg, eredménnyel. Legutóbb a grafikusok kiállításának megnyitóján több százan zsúfolódtak össze, s a számítások szerint évente átlagosan a váci összlakosság hat százaléka vesz részt e tárlatokon. Átszámítva: mintha 120 ezer fővárosi lakos látogatná, mondjuk, a Lotz-termet. Örvendetes, hogy a Képzőművészeti Alap figyelmét is megragadták a Vácott élő, dolgozó művészek, s tehetségüket nemcsak vásárlással honorálja, hanem másfajta anyagi támogatással is: a többi között azzal a háromnegyedmillió forinttal, amelylyel hozzájárult a városi tanács költségeihez öt műtermi lakás építésére. A jelek szerint hamarosan további három alkotóműhely nyújt egyszerre kellemes otthont és munkahelyet a váci képzőfnűvészeknek. Ami a zenei életet illeti, a Vox Humana már korántsem az egyedüli nevezetessége a városnak. A négy évvel ezelőtt épült, 17 oktatóteremmel, 225 személyes és kitűnő akusztikájú hangversenyteremmel, könyvtárral, társalgóval berendezett váci zeneiskola — félezer növendékének többsége munkás-szülők gyermeke — A Barokk tér 27 tanára Musica Humana néven alakított kamarazenekart. Az iskola — helyesen — nem művészek nevelését, hanem a zenekultúra terjesztését tűzte ki elsődleges céljául, ami nem zárja ki azt, hogy a kiemelkedően tehetséges növendékek speciális oktatásban részesüljenek. A legutóbbi néhány esztendőben húsznál is több fiatalt indítottak el a zenei pályán, közülük hárman már tanárként tértek vissza a városba. A kórusok sorát Vác KISZ-kórusa egészíti ki, a programot pedig neves külföldi és hazai muzsikusok rendszeres váci szereplése gazdagítja. Ilyen bázis adott arra lehetőséget a város művelődési vezetőinek, hogy meghirdessék „A zene mindenkié" mozgalmat, amelynek keretében a muzsikusok mindennapos vendégek az üzemei kultúrtermekben, s a hangversenyeket összekapcsolják az előadott művek népszerű ismertetésével. Munkások és koncertek Őszintén szólva azonban nemcsak a lehetőségről, hanem a szükségességről is szó van: a rendkívül gazdag zenei élet gyenge pontja, hogy a koncertek törzsközönségét mindeddig nem sikerült kibővíteni üzemi dolgozókkal. Magyarázat erre, hogy a munkások közül sokan ingáznak, kétlaki életet élnek, nem végezték el a nyolc általánost.. . Szerencsére a városi pártbizottság és tanács nemcsak magyarázatot keres, hanem megoldást is. A muzsikusok üzemi missziója mellett igyekeznek a szocialista brigádok kulturális tevékenységét helyes vágányokra terelni. A sablonos „közös mozilátogatás" 8