Budapest, 1975. (13. évfolyam)

2. szám február - Vargha Balázs: Illés Endre találatai 2.

ez ahhoz, hogy felszentelje vele az új naplót. A felnőtt írót érthetően feszélyezte ez az emlék. Ezért csomagolta be többszörös kerettörténetbe, ezért írt oda három pontot, mielőtt kimondta volna: „és . . . igen, egészen olyan, mintha éppen vizelni akarna." De nem tehette meg, hogy szelídítsen a történeten. Több okból sem. Először is azért, mert így volt igaz, s minden átformálás, behelyettesítés hűtlenség volna. De azért is, mert ennek a „slicc" motívumnak lesz majd egy magasztos párja a történetben, s az is megbillenne, ha ezt nem írja meg. A napló második bejegyzése arról szólt, hogy Kornél bácsi beavatta őt némely pesti titkokba. „Mutogatta a körútakat, a házakat, a nagy hivatalokat, a felső-és alsóvezetékes villamosokat, majd a Nyugati pályaudvar közelében megálltunk egy emeletes épület előtt. — Na ide betérünk. A London szálló sörözője volt, ahová betértünk. Kornél bácsi rögtön sört rendelt mindkettőnknek. — De erről Etelka nénédnek egy szót sem. Etelka néném természetesen a felesége volt." A megörökíteni való ebből a kalandból a pesti sörözők szókincse volt. Kaja — étel, pia — ital, staub — cigaretta. „Kukucs az a vendég, aki éppen csak keresztülsétál a helyiségen, és anélkül, hogy rendelne valamit, távozik. No, és ki a varter? ... Az a vendég, aki azt mondja: majd később rendel." Kornél bácsi és a pincér oktatták a fiút. Harmadiknak az az élmény kívánkozott a naplóba, hogy a Nemzeti Színház mellett, ahova jegyet venni küldték az Ember tragédiájába, a hirdetőoszlop falragaszain valóságos levelezésrovat burjánzott: „Holnap hétkor várlak, Irénke . . . Megint becsaptál, hiába vártalak. Nem először, de utoljára. Fölösleges halmozás is akadt: Dögölj meg, te dög." Laciban — úgy látszik — újságírói képességek ébredeztek. A kis színes műfajába tartoznak, amiket a naplójába beírt. De Etelka néni közbelépett, nem is tudva, milyen végzetesen. Meglátta a naplót, s anélkül, hogy belenézett volna, ezt mondta a családi ebédnél: „Lacika naplót ír. . . Este majd felolvassa nekünk, milyen szép élményeket gyűjtött eddig Pesten." A „szép élmények" és a kis színesek között átívelhetetlen a szakadék. Mit lehetett tenni ? Kitépni a megírt lapokat, s Etelka néni és a család számára újra fogalmazni. „Például az első oldalra néhány mondatot a Lánchíd előtt álló érc Eötvös Józsefről, a nagyságáról, a regényeiről. A Karthauzi-ról és A falu jegyzöjé-ről. Majd második napi élményként forgalmas fővárosunk építészeti szépségeit fogom ecsetelni. A harmadik nap eseménye mindenképpen vitathatatlan: remekírónk remekmüve hazánk első színházában, a Nemzeti Színházban." Külön elgyönyörködhetünk itt Illés Endre finoman ironikus fogalmazásában. Lacika eredeti naplójegyzete kicsúfolta a rövid üzenetében is szószaporító levelezőt. Az álnaplóban azonban ő is gátlástalanul halmoz: „remekírónk remekműve". Mert ezt a második kidolgozást nem vállalja, csak csinálja a családnak, a megrendelőnek. A kerettörténetből aztán kiderül, hogy hazánknak nem egy felnőtt művésze az alkotó erkölcsnek azon a fokán vesztegel, mint egykor ez a tizenéves Laci. Az író és a mérnök Rákoson Kettős kör című elbeszélésében apja utolsó napjait írta meg Illés Endre. így kezdte: „Zsúfolt, nehéz napon kaptam a telefonértesítést: menjek ki apámhoz." Még mielőtt sejtené az olvasó — hiszen még az író sem sejti —, hogy mi fog történni, ez az első mondat erős feszültséget kapcsol be. Figyelni kell. Az író is figyel: egyszerre kétfelé. Magára és az útra. Önmagától azt kérdezi: miért siet a hívásra, amiben pedig nem volt sürgetés, miért aggódik, hogy elkésik valamiről. Az utat, a tájat azért nézi tüzetesen, hogy ezt az indokolatlan feszültséget valamennyire feloldja magában. Az olvasót azonban éppen az idillbe forduló leírás tölti fel feszültséggel. Ha egy jólismert, sokszor látott úton ennyi észrevenni való támad, az már elősejtelme valami nagy dolognak, vagy éppen nagy bajnak. „Az autóbusz a rákosi homokon vágott át, Gödöllő irányában. Errefelé alig épültek gyárak, a síkság apró házakkal telt meg, szívfájdító rendetlenséggel s falusias békével. Hányszor láttam ezt a tájat s hány világításban! Csupa ellentét feszült itt a közelben s a távolban: alig felhúzott száradó falak, kócosság, aszimmetria, fiatalság. És az alacsony égbolt mégis a leghatározottabb, a zavartalan nyugalmat parancsolta a kis házak fölé. Kapirgáló tyúkjaival, ritkás benzinfelhőivel, szétfolyt lepényformájával öntudatos Paradicsommá vált ez a benépesült rákosi homok. Ennek a Paradicsomnak nyugati sarkában húzódott meg a régi, kicsi villatelepülés, sokéves, öreg fák között, dúsabb, lombosabb növényzet védelmében. Körülölelte a pezsgő, fiatal tenger, s a kopottas, megsüketült házak kissé itthagyottan, ittfeledten szégyenkeztek az új korban." Ez eddig dinamikus településrajz, az autóbusz furcsa madártávlatából szemlélve. De már közeledünk az apai házhoz: „Az autóbuszmegállótól tízperces út vezetett a verandás, földszintes házhoz; nyílegyenes, akácos, vonalzóval húzott utca... Az üvegezett verandát zömök kert választotta el az utcától. Szokatlanul nagy virágoskert, szegfűtáblákkal, dús rózsasorokkal s legalább húsz-harmincféle virág kékjével, zöldjével, cinóberjével. Néhány szép fa is állt itt — nekem különösen egy pirosan nyíló akác tetszett, két fiatal cseresznyefa, néhány ezüstfenyő s a magas törzsű orgonafák. Körös-körül bokrok élő, dús, sűrű zöldje." Hamarosan kiderül az elbeszélésben, hogy miért kell a színeknek így ragyogni ebben a paradicsomi kertben. Mert innen félhomályos szobába lép be az író, s ott találja apját egyedül, szélütötten. S ez a kert, ennek a kertnek a szeretete sietteti a beteg halálát. „Másnapi délelőttjét apám a kertben töltötte, keményen dolgozott. Baljával locsolt, gyomlált, "még kapálni is próbált; ahogyan a szomszédok később elmondták: állandóan hajladozott. Délben eszméletlenül összeesett; délután már be is szállítottuk a kórházba." Innen nézzünk vissza az írónak erre a mondatára: „. . . különösen egy pirosan nyíló akác tetszett, két fiatal cseresznyefa, néhány ezüstfenyő s a magas törzsű orgonafák." Ha ő, aki mégiscsak vendég volt ebben a kertben, ilyen sok kedvencet választott a fák közül, hány kedvence lehetett az apjának? Mind. így kap indoklást a kert tulajdonosának önpusztító makacs szeretete. Megpróbáltam értelmezni az apja hívására kiutazó író elemzését a kertvárosi településről. Ami pedig papírforma szerint inkább egy mérnök eszmemenetébe illett volna bele. Nos, egy másik novellában egy mérnök járja végig ugyanezt az utat. „Egy villa építésével bízták meg — a mérnöknek ki kellett mennie a kis rákosmezei nyaralótelepre." Nyilvánvaló, hogy ugyanaz a kertes település, az a Paradicsom tűnik fel itt is. De csak éppen egy fél-pillanatra. Egyetlen szó se esik róla többet. A mérnök befejezi a jól elhúzódó tárgyalását, megebédel, s indul befelé. „Ahogy most hazafelé igyekezett, arra gondolt: telefonálnia kellett volna a feleségének, közös szanatóriumi beteglátogatást terveztek délutánra." Hasonlít ez a motívum a Kettős kör-beli telefonüzenethez: sürgető kötelesség és akadályoztatás játéka. De folytatása egészen más. A mérnök leszáll a villamosról, s beleverődik egy váratlan emberáradatba. Az ügetőpálya legolcsóbb helyére sodródik az emberekkel. És nyer is, sokat. Töprengek: milyen megfontolás teremtette ide ezt a mérnököt ? Miért változott így át a Rákosról, az ismerős kertvárosból visszafelé jövő író? Mégpedig hangsúlyozottan megváltozott testi mivoltában is: szelíden pocakossá. Gondolom, az írói ökonómia kívánta, hogy az apa-fiú kapcsolat, amelyet a másik elbeszélés olyan gazdagon kibontott, itt semlegesítődjék. De az is lehet, hogy lappang még ebben az emlékben valami végigmondatlan, későbbi műre tartogatott bonyodalom. 23