Budapest, 1975. (13. évfolyam)

2. szám február - Részletek Nagy Lajos Pincenaplójából

Nagy Lajossal a legopincehen Hideg téli nap, nem sokkal Pest felszabadulása után. A Paulay Ede utca 57. számú ház nyirkos, bűzös óvóhelyén még nagy a forgalom. A lakók a pinceélet után használati tárgyaikat cipelik vissza lakásukba. A pince porában térdelve hulladékfát keresek, hogy fűthessem a ház egyik lakásában kiutalt jéghideg szobámat. Kotorászás közben, a homályos pincefolyosón valaki belémbotlik s bocsánatot kér. Ismerős a hang. Felemelem mécsesemet. A pislogó fény Nagy Lajos arcát világítja meg. Ő gyertyalángnál az én arcomat kémleli. Kitörő örvendezés, ölelkezés, baráti kézszorítás: megvagyunk! . . . élünk! . . . Nagy Lajos a pincefolyosó szellőző nyílása alatt vizsgálja kinyitható sodronyágyát: dohos-e még? Ebben az ágyban aludt feleségével a felszabadulás előtti hetekben, mondja, s mutatja a pincerészt, ahol a gyötrelmes várakozás napjait töltötte. Előzékenyen szenet ajánl fel, hogy füthessek, majd tüzelővel megrakott vedrével a lépcsőn lassan felfelé indul. Albérleti szobája közvetlenül az enyém felett van. a második emeleten. Negyedóra sem telik el, s hívására már Nagy Lajosék kályhája mellett melegszem. Most látom csak: a 61 éves író arca zöldes-sárga, megnyúlt, fáradt, vonásai mélyültek. Ám tekintete élénk. Nagy Lajos felesége, Szegedi Boris író pompás ebéddel kínál: rántott leves, paprikás krumpli, cékla, kenyér. Fejedelmi lakoma! Nagy Lajossal az átélt nehéz időszakról beszélgetünk. Megered a szava, hiszen — mint mondja — számára a kényszerű hallgatás volt talán a leggyötrelmesebb. Ezért is kezdett volna naplót írni? Megmutatja 17 napon át vezetett, gyűrődött, helyenként piszkolódott, itt-ott alig olvasható, kusza vonásokkal teleírt füzetét. — Könyv lesz belőle mondja. — Már dolgozom is rajta. S most jelenik meg az első halvány, alig látható mosoly száj szögletében. Mielőtt újra elővenném a Pincenaplót, elhatározom: felkeresem a helyszint. Ott, a Paulay Ede utcai ház bejáratánál pereg le a szemem előtt egy másik jelenet. Lábizomszakadásom volt, nem tudtam felmenni a lépcsőkön. Megjelent Nagy Lajos a földszinti lépcsőházban, maga is leromlott állapotban. De egykettőre kerített még egy segítségei, s „gólya viszi a fiát" módon vittek föl karjaikon a lakásomba. Becsöngetek az író egykori otthonába. Lapath Béla főiskolai tanuló nyit ajtót. Szobájába vezet. Alig ejtem ki Nagy Lajos nevét, szavamba vág: — Egy iskolai vetélkedő csapatgyőztes tagjaként Nagy Lajos Pincenaplójával jutalmaztak. Kétszer is elolvastam. Azt azonban a fiú nem tudta, hogy ennek a háznak a pincéje volt a Pincenapló színhelye, itt lakott Nagy Lajos, ebben a szobában jrfű a könyvét. Csak álmélkodott, csodálkozott, megilletődve nézegetett maga köré. A Pincenapló írásának 30. évfordulóján emléktáblával kellene végre megjelölni a Paulay Ede utcai házat. Román Kálmán Részletek a Pincenapló-ból Budapest ostroma karácsony estéjén kezdődórt. Naplót az ostromról, illetve pinceéletemről csak január másodikán kezdtem írni. Nem is tudom pontosan megmondani, hogy miért. írás közben az a cél is lebegett előttem, hogy hadd olvassák jegyzeteimet olyan szerencsés emberek, akik meszsze esve a háború színterétől, csak nagy általánosságokat tudhattak meg újságokból, esetleg később könyvekből, de egy, az ostrom alatt vergődő embertársuk mindennapi életét, annak apró részleteit el sem tudják képzelni. T. azt beszéli, hogy a Vilmos császár úton egy lóhullát az emberek megrohantak és darabokra vágták, tépték percek alatt, vitték el a húsát. Egy másik pincelakónk is hasonló esetet mondott el. Két lóhullával a Józsefvárosban ugyanez történt. Csak nyolc láb, két fej és a belek maradtak ... Tegnap délelőtt a pincében ültem, amikor óriási robbanás hallatszott. Olyan volt, mintha az egész világ összeomlott volna. A pince megingott, s a levegő homályossá vált. Azt hittem, végünk van, már omlik össze a ház, a pince, a romok elborítanak bennünket. Közelünkben csapott le egy bomba, a sarkon, az úttest közepén. Tegnap délelőtt láttam, hogy hajtották a zsidókat a gettó felé. ÓráUon át vonult a menet. Megtudtam, hogy a Pozsonyi úti védett házakból viszik őket. Rendőrök és fegyveres nyilasok vegyesen kísérik a menetet. Sok ilyen menetet láttam már. Csoda, hogy száraz idő van és süt a nap. Mert eddig, ahányszor hajtották a zsidókat, mindig esett az eső. És szünetelt a bombázás! Mintha az Isten is a zsidók ellen fordult volna. Nem tudom leírni azokat az érzéseket és gondolatokat, amik ilyenkor élnek, égnek bennem. Talán a legfőbb köztük a csodálkozás. De olyan kínzó csodálkozás, hogy az ereje majdnem szétvet. Ijedt, dühre forduló, eget verő csodálkozás. Hát ez is lehetséges ? Ez! Sok ezer éves kultúra, annyi iró, tudós és szociológus működése után. Jézus, Petőfi, Freud után. Úristen! író vagyok. Mit irok én ezután az emberről? Mert azt kell látnom, hogy az ember vizsgázott itt le. Jóvátehetetlenül, örökre. Itt állnak az ostromlók a város alatt. Napok, legkésőbb hetek múlva fordul a kocka, és következik a megtorlás. Nem a zsidóké, hanem a tisztességes embereké. És a gonosztevőknek még most is ez a gondjuk! Ráérnek erre, nem félnek eléggé. Ahelyett, hogy már mind bújnának a föld alá. keringenének mint az őrült birkák, lőnék magukat sorra főbe, akasztanák fel magukat, ugornának a Dunába. Vajon mit gondolnak ? Tudniuk kell, hogy végük van. És mégis elmennek a zsidó házakba, összeterelik azok népét, bántalmazzák őket, rabolnak, lopnak és azután hajtják a zsidókat, menetben mennek, kísérnek, őrködnek, szolgálatot teljesítenek. Ezt sem vártam. Általában azt kell mondanom, hogy mindig pesszimista voltam, de mindig csalatkoztam: a valóság még annál is szörnyűbb volt, mint amit vártam. Nem lehet igaz, hogy ők még reménykednek a győzelmükben. Ez lehetetlen. Talán abban reménykednek, hogy sikerül megszökniök. Csak egymás előtt játsszák a bizakodót. Szuggerálják egymást, s látszólagos bizakodásukkal terror alatt tartják a jobbérzésűeket. Hiszen ha jelét adnák, hogy ügyüket elveszettnek látják ők maguk is, abban az órában végük lenne. Tehát a csodálkozás emészt. És a szégyen. Szégyen azért, hogy nem teszek semmit, bamba néző vagyok. Nem valósíthatom meg képzelgésemet, odaállni eléjük és felordítani: „Hej, csirkefogó, pimasz gazemberek! Mit csináltok ? Megvesztetek ?" Szégyenlem, hogy az a közösségem van ezekkel a gonosztevőkkel, hogy én is magyar és keresztény vagyok. Jaj, mit mondok én, ha a háború után valahova külföldre kell mennem? Magyar! Hogyan tagadom le ? Ez a szégyenérzés azonban csak felbukkan bennem, de máris elenyészik. Mert a gonosz embert mindig megtagadtam. Nem az a felosztás, hogy van magyar és zsidó, keresztény és mohamedán, hajas és kopasz, hanem ez: van buta és gonosz ember, és van jóravaló ember. A pincénk kettős pince mindenütt. A felettünk levő helyiség is már pince. A műhelyt az óvóhelylyel összekötő folyosó tizenöt lépés hosszú. Hát ez az óvóhely igazán föld alatti üreg. Már az maga élve eltemettetés, hogy az ember itt van. Az óvóhelyen ötvenen lakunk. Az egyik falát hadd nevezzem udvar felőlinek, a másikat mondjuk belső falnak. A belső falhoz végükkel illeszkednek az ágyak, a másikhoz oldalukkal. A gerendákba szögeket vertünk, azokon lógnak a ruhák. Az egész 16