Budapest, 1975. (13. évfolyam)

2. szám február - Budapest Főváros Levéltára anyagából

Az Erzsébet-hid roncsai A Váci utca (MTI Archívum) ha élővel találkoztunk, elfordította rólunk ijedt tekintetét. Madách eszkimója leborul a váratlan vendég előtt — minket kitessékel úri honfitársunk. És a legszomorúbb, hogy mindezeknél a gyászos képeknél feketébb, kétségbeejtőbb a valóság. Február 12. Reggel látogatás a városházán. A Városház utca egyik hókupaca alól egy hulla keze nyúl ki fenyegetően. A polgármesteri előszobában és fogadóteremben tolongó embertömegen alig tudok átvergődni. Percek alatt híre fut, hogy megérkeztem, s régi barátok borulnak a nyakamba. Olyan időket élünk, hogy váratlan és ritka öröm ismerősöket épségben viszontlátni. Jól esik a viszonzott szeretet. Csorba János polgármester szép, ősz feje fáradtan fordul felém, egyik ember a másiknak kezébe adja a kilincset, percenkint szól a telefon. Röviden beszámolok és már meg is történt a Budai Közigazgatási Kirendeltség vezetésével való megbízatásom. Új stílus: a polgármester maga diktálja gépbe a rendeletet; azelőtt hosszú tárgyalások, előterjesztések, ügyosztályok, ügyészség, bizottságok kellettek volna ilyesmihez. Hirtelen óriási dörrenés: az összes ablakok darabokra törnek, lent az utcán sikoltás, jajgatás. A németek lőttek át Budáról. Máris jön a jelentés: három halott, több súlyos sebesült. Egymásra nézünk, folytatjuk a tárgyalást, új ablakokat hoznak, kisöprik a romokat. Később lemegyünk a városháza pincéjében levő légoltalmi óvóhelyre. Egy része most is ágyakkal, ambulanciával felszerelt segélyhely — a másikban szükségkonyha és az élelmiszerüzem kis raktára. Ennivalót, kenyeret veszünk másnapra és a visszautazásra s felvisszük magunkkal a mai ebédet: bableves meg kenyér — ára egy pengő. Az egész nap látogatásokkal, megbeszélésekkel telik el, de megkapok minden szükséges útbaigazítást, felhatalmazást — nem kell tovább mennem Debrecenbe a kormányhoz, Csorbánál találkozom Vas Zoltánnal, aki vállalja, hogy ügyeimet odaviszi. Február 13. Újból a városházán. A melléklépcső alsó fokán többen állanak, középen egy sáros, kopott palástú luteránus lelkész. Most veszem csak észre: temetés. A fal mellett véres hordágyon, pokróccal letakarva, felöltözött férfiholttest, a tegnapi robbanás egyik áldozata. Megrázó, szomorú érzés. Folytatom a tárgyalásokat, késő délután van már, mikor a díszes polgármesteri szoba íróasztalának egyik oldalán Budapest első polgára ül, a másikon én, így esszük meg az egytállencse ebédet, amelyet a titkárkisasszonyok kedvessége erőszakol reánk. Az Urániánál elhatározzuk, hogy megnézzük az előadást. Szenzáció, hosszú hónapok után megint színházban ülni. Mikor kijövünk, budai népkonyhánk vezetőjével találkozunk: hajnalban menekült, a németed kétségbeesett kitöréssel próbálkoztak meg a körülzárt Várból s most otthon, éppen a mi környékünkön folynak a harcok, a Rózsadombon, Pasaréten, Hidegkúti úton. Nagyon elővesz bennünket ez a hír, alig tudunk megvacsorázni, s valami keveset aludni — ma már lehetetlenség hazamenni. Február 14. A székesfőváros egyetlen kisautója jön értünk s orosz katonai fedezettel szállít el bennünket Csepelre. Nagynehezen találjuk meg a kompot. A parton egész hegyekben állanak a tábori posta-csomagok, levélzsákok, melyeket az orosz katonák küldenek haza. Dessewffy Gyula és Drózdy Győző csatlakoznak hozzánk és csak Carol csendőrünk nagy rábeszélésére engedik fel Őket is a kompra. A múltkori vigasztalan kép: jégtáblák a Dunán úszó romok között, fagyos sár, mindkét parton háborús rombolások maradványai. A tegnapi hírek után még lehangoltabban érezzük magunkat — hiszen arról volt szó, hogy a németek megadják magukat. Csepelen kapjuk a hírt, hogy végképp leverték őket, egész Buda szabad. Nem tudunk teljes mértékben örülni. Nem tudjuk, mi vár ránk újból harctérré vált otthonunkban. Carol próbál teherautót szerezni, nem sikerül — gyalog indulunk útnak. Mind rosszabbul érzem magam s Albertfalvánál nem bírom tovább. Teljesen legyengültem, lázam van. A község főjegyzőjének vendégszerető házában megpihenhetünk. Dessewffy Gyula velem marad, a többiek folytatják az utat s megpróbálnak kocsit küldeni értünk. Este befekszem a most felállított szükségkórházba, gyógyszert kapok és gondos orvosi kezelést. Dessewffy is ott kap szállást. Mély, félig önkívületi álomba merülök. Február 15. Valahogy feltápászkodom és kedves főjegyzőnknél kapok megint egy kis levest. Ebéd után újból lefeküdni készülök, mikor megjön a kétlovas teherkocsi. Ha félig halott lennék, akkor is vállalkoznék az útra, csakhogy hazaérjek. Megnyugtatnak : a mieinknek nem történt semmi bajuk. A németek utolsó kétségbeseett kísérletét a menekülésre vérbe fojtották, s Tárogató úti városházunk közelében százszámra feküsznek az elesettek hullái. Nem kell megtennünk a vasárnapi nagy kerülőt, most már a felszabadult Budán vágunk keresztül. Szörnyű látvány tárul elénk. Minden kézre szükség lesz, hogy újjáépítsük azt a romhalmazt, ami egykor a „Duna királynője" volt. Lázas szemeim előtt a sárga, éjszakai világításban kísértetek vonulnak el. Hősök és árulók. Emberek és gazemberek. Örök Tiborcok és örök Bánk bánok. Tegnapelőtt Ádám és Lucifer kísértettek, de meg kell hogy érjem Csongor és Tünde mesevilágának magyar diadalát. Érzem: otthon sem var szomorúság. Az Úristen még tartogat valamiért, még van valami feladatom ezen a földön. És most már nem kétségbeesetten: csak szomorú érdeklődéssel látom, állapítom meg, hogy Buda még Pestnél is sokszorta többet szenvedett. Megérkeztem s inkább bebukom, mint belépek tömegszállásunkra, ölelő karok fogadnak, nem történt semmi baj. így utaztam én az Úrnak 1945. esztendejében Budáról Pestre és vissza. 9