Budapest, 1975. (13. évfolyam)

12. szám december - Berecz Dezső pályaműve: A munkásszolidaritás erejére támaszkodva

erejére támaszkodva festőhöz. Középkori céhes állapotok közé kerültem. A mester már reggel 5 órakor szálláshelyünk ablaka alatt kiabált, hogy „meddig akarnak még aludni ?" Reggel 6-tól este 8 óráig dolgoztunk. A mester kevés fizetést, gyenge étkezést és rossz szállást adott. Az ebédlőasztalnál sokan ültünk: a mester, két felnőtt fia, három lánya és mi négyen, fiatal magyar szakmunkások. Ebédelés előtt az asztalnál mindenki felállt és a család németül hangosan imádkozott. Ima közben a mester magyarul kikiabált az udvarra a tehenet hajtó háziszolgának, majd tovább mondta az imát németül. Ilyen jó cirkusz többször is előfordult. A mester vasárnap templomba zavart bennünket, de előtte egy negyednapi munkát el kellett végeznünk. Wienerneustadt-ban egy óhitű, vakbuzgó mester azzal csalt magához, hogy nála szombaton nem kell dolgozni. Vasárnap reggel viszont kiabált, hogy nála a vasárnap munkanap! Nagyon felháborodtam, hogy így becsapott, a mester pedig ijedtében rendőrért kiabált. Ettől meg én ijedtem meg és azonnal Sopronba utaztam. A soproni útlevél-vizsgálatnál észrevették, hogy a vízumom régen lejárt. Ott tartottak, s miután tájékozódtak felőlem, este elengedtek. A ligetbe mentem, de jött a rendőr és közölte, hogy a ligetben padon aludni nem szabad. Lefeküdtem hát a bokrok közé és aludtam egy rövid ideig, amíg át nem fáztam. Reggel bementem a soproni kékfestő cég üzletébe, ahol egy öreg segéd ismerte apámat és beajánlott a cégtulajdonosnál. Ott dolgoztam egy télen át. Sohasem felejtem el azokat a borzalmas munkakörülményeket! Tavasszal Győrbe, Pápára, Veszprémbe, Fehérvárra utaztam, azonban munkát sehol sem kaptam. Létbizonytalanságban és kimerülten érkeztem Budapestre. Egy kelmefestő üzletben az üzleti kisasszonytól megkérdeztem, van-e a szakma munkásainak valamiféle egyesülete? Azt felelte, hogy a Kun utca 11. szám alatt van a szakszervezet. Estefelé a szakszervezeti helyiségbe érkező munkások és munkásnők pártfogásukba vettek, megvacsoráztattak és ugyanabban a házban ágyrajáróként szállást szereztek, két nap múlva pedig egy zuglói fonalfestő-gyárba beajánlottak munkára. Képletesen szólva: partra húztak. Ettől kezdve majdnem minden estémet a szakszervezetben töltöttem. Minden szakszervezeti rendezvényen részt vettem, használtam a könyvtárat, elvégeztem a szakszervezet által rendezett textilfestő tanfolyamot. Időközben több budapesti gyárban dolgoztam, mindenütt újabb és újabb szakmai ismeretekre tettem szert A Lohr-féle gyárból 1925 karácsonyán bocsátottak el. Ebben a gyárban is sokat imádkoztak, azonban a karácsonyi ajándék mindig a fiatal munkások elbocsátása volt. Az idősebb szakszervezeti szaktársak biztatására a pesterzsébeti textilgyárba textilfestő szakemberként jelentkeztem. Felvettek, a próbát kiálltam, és ott dolgoztam 1944-ig. Sikeres alkalmaztatásomhoz több — számomra kedvező — gazdasági és politikai körülmény is hozzájárult. Állami támogatással nagymértékben kezdték fejleszteni a magyar textilipart. A gyárakban zömmel német és cseh textilfestő szakemberek dolgoztak, nem nagy sikerrel. A szakszervezet követelte, hogy a kelmefestőkből átképzett magyar textilfestőket alkalmazzák helyettük. A gyárak vezetői hajlandók is voltak erre, hiszen a magyar szakembereknek eleve nem óhajtottak annyit fizetni, mint az idegeneknek. Munkahelyem hat helyiségből állt: festő és fehérítő műhely, gépi és kézi szárítók, centrifuga szoba és raktár. A gépekkel jól felszerelt műhelyekben — a gyár saját szükségletére — textilfestő és fehérítő munkákat végeztem. A szellemi és a fizikai szakmunkákat egyedüli szakemberként, sajátkezűleg és saját felelősségemre végeztem, ehhez azonban segéd-, illetve betanított munkásokra is szükség volt, akik a gépeket töltötték, ürítették és az anyagszállítást végezték. Ezeket négy férfimunkás végezte, a szárítóknál egy vagy két női munkás dolgozott. Munkajogi helyzetem nem volt meghatározva. A gyár felső vezetői a segédmunkásokat keresztnevükön, a szakmunkásokat családi nevükön szólították — engem is —, a gyár más dolgozói festőmesternek hívtak; ez manapság talán művezetőnek felel meg. Eleinte nagyon újszerű volt számomra ez a munka és igen nagy feladat előtt álltam, hiszen csak önképzés, meg tanfolyam útján szereztem meg az elméleti szakismereteket és ebben a speciális munkakörben kevés gyakorlati tapasztalattal rendelkeztem. Alig múltam 20 éves. Bizony sokszor kértem tanácsot a szakszervezetben az idősebb munkásoktól, a szakmai gyakorlat hiányát pedig bíromtól-kidűlésig való munkával pótoltam. A heti munkaidő reggel 7-től este 6-ig, szombaton 1 óráig tartott. Túlórát nekem természetesen nem fizettek. Később azután jól belejöttem a munkába és nem túlóráztam. Egyébként túlórát a ledolgozott heti 56 óra után teljesített munkáért fizettek, pótlék nélküli sima órabérrel. A magam és munkatársaim béréért mindig harcolni kellett, a festödei betanított munkások órabére magasabb volt (45 — 50 fillér), mint a vasas szakmunkásoké (36 — 45 fillér). Az én heti fizetésem is magasabb volt a szövő és fonó mesterekénél, és kb. duplája volt az akkordban dolgozó betanított szövő és fonó munkásokénál. Házasságom, az első saját otthonom Feleségemmel 1929-ben kötöttünk házasságot. Kettőnknek együtt is csak semmink volt, de kettőnk keresete lehetővé tette a családi otthon megteremtését. Egy komfort nélküli korcsmahelyiségből átalakított, fekete olajos padlójú szobakonyhás lakást béreltünk, havi 50 pengő uzsorabérért. Szoba- és konyhabútort részletfizetésre vásároltunk, az árát hetente törlesztettük. Eleinte a kamat nagyobb volt, mint a törlesztés összege, de egyre kisebb maradék összegre írtam alá a váltót, s az adósság morzsánként mégiscsak elfogyott. A háztartásban még sok mindenre szükség volt, ruhaneműeket is be kellett szerezni, kulturális kiadásaink is voltak. Abban az időben is volt „családtervezés", csak ezt a kifejezést akkor nem használták. Mi, akik fiatalságunkban oly sokat nélkülöztünk, először egy szerény otthont akartunk teremteni családunk számára — így kénytelenek voltunk „nemlegesen tervezni". Napjaink egyhangúan teltek. Korai ébredés és tisztálkodás, reggelizés után becsomagoltuk az ebédnek valót és siettünk a gyárba. Az út 20 percig tartott és nem volt szabad elkésnünk. Este 6 óra után, a gyárból hazamenet megvásároltuk az élelmiszereket és az egyéb háztartási cikkeket, cipekedve, fáradtan hazaérkeztünk — és akkor kezdődött az otthoni munka. Vacsora után már változatosak voltak az estéink. Ha mosás volt, akkor a feleségem végkimerülésig dolgozott, szappanozta és kefével súrolta a szennyest a teknőben, én hordtam a vizet az utcai kútról, segítettem öblögetni és kicsavarni a ruhát, éjfélkor estünk az ágyba. Máskor takarítás vagy más házimunka volt. Mindemellett jutott idő a rendszeres újságolvasásra, könyvekre, tanulásra, mozira, színházra és a mozgalmi munkára is. A feleségemnek minden házimunkában segítettem, mégis több munka hárult rá, én viszont több munkásmozgalmi munkát végezhettem. Az évek múlásával a gazdasági viszonyok egyre rosszabbak lettek, a hatalom urai és haszonélvezői a nyílt fasizmus felé haladtak. 1938-ban feleségemet a gyárból elbocsátották; ez már politikai visszavágás volt arra, hogy aktívan résztvettem a munkásmozgalomban. A vegyipari szakszervezet központi vezetőségének és a Szociáldemokrata Párt helyi alapszervezetének vezetőségi tagja voltam, s emellett szerveztem az illegális szakszervezeti ellenzéki mozgalmat, résztvettem az illegális politikai mozgalomban. A Népszaváért háziagitációs munkát végeztem. 1942 tavaszán a szakszervezetekben dolgozó baloldali (kommunista) aktivisták ellen indított nagy letartóztatási akció után én vettem át a szakszervezeti titkár tisztségét, vállalva annak minden következményét. Feladataimat 1944-ig végeztem, társadalmi munkásként. A rosszabbodó viszonyok ellenére, az évek múlásával fel kellett adnunk a családtervezéssel kapcsolatos negatív álláspontunkat. A legrosszabb háborús időkben, 1940-ben leányunk, 1944-ben fiunk született. Most már nemcsak a magunk, hanem a gyermekeink sorsáért is aggódnunk kellett. Az én családom számára is csak a rettegés, az éhség, a bombázás, a pince-élet jutott osztályrészül. Mindehhez jött az én kétszeri letartóztatásom, abban az időben, amikor az emberi életnek úgyszólván semmi értéke nem volt. * Az úri reakció a megsemmisülés felé vezette az országot — végül azonban csak az úri Magyarország omlott össze. S amire még álmomban sem gondoltam soha: jómagam a későbbiekben az ország egyik növényolaj gyárának lettem az igazgatója . . . Onnan is mentem nyugdíjba. Berecz Dezső 33